Jelenkor, 1943 (5. évfolyam, 2-24. szám)

1943-01-15 / 2. szám

tok könnyen, hajlamosak lehetnek arra, hogy megelégedjenek azzal az eg­y t­á­tt­a­l, melyet a mozgalom tesz asztalukra s attól jóllakva, nem kíváncsiak többé az igazi, népi és történeti és európai elemeket egybefogó magyar műveltségre. Mondom, ily veszedelem lehetséges, sőt itt-ott szemünk elé is kerül, de ez csak addig tart, amíg a népi felemelkedés egyéni jósze­rencse, egyéni tudásvágy és törekvés következtében áll elő, nem pedig az egész kiterjedt társadalmi osztály anyagi és szellemi művelődésével. Az egyéni felemelkedés rengeteg fáradságot, szenvedést kíván s emberileg érthető, hogy a mű­veltségre ilykép szert tévők keserűséggel szívükben köszönte­nek be a magasabb műveltségi rétegbe s végzetesen, jóvá­tehetetlenül hajlamosak arra, hogy abból csak azt fogadják el értéknek, mi korábbi életükkel, foglalkozásukkal valami­képpen kapcsolatos. Már­pedig nincs nagyobb tévedés, mint egy nemzet javai­ban személyes élmények, egyéni rokon- és ellenszenv szerint válogatni. A nemzeti műveltség nagy egység, melynek létre­hozásán századok hosszú során urak és parasztok, papok, nemesek, tanítók, munkások egyképpen fáradoztak. Ha úgy találjuk, hogy eddig még kevés zsellér és kevés munkás jutott hozzá a nemzet szellemi értékei gyarapításához, akkor arra kell törekednünk, hogy ezek a rétegek felemelkedjenek és minél több szellemi munkát termeljenek a kénytelenül elmu­lasztottak jóvátételére. Aki azonban ehelyett meg akarja semmisíteni azt a kultúrát, melyet a történet megmásítha­tatlan folyamán nem az ő társadalmi osztálya termelt ki, az csak saját szenvedélyei vakságáról tesz tanúságot. A baj ott van, ha a földmunkás a magyar kultúrából a földmunkás­vonatkozásokon kívül mást nem tart igazi értéknek, amint a schizoid lelkialkatú ember meg csak a schizoid írókat ismeri el magyar íróknak. Mintha akadhatna olyan éretlen király, aki csak a királyokról írt könyveket olvasna! Mindezek remélhetőleg átmeneti bajok s el fog követ­kezni az idő — nincs hadviselő fél, mely ne igérné —, amikor a ma még csak anyagi életükért verejtékező széles rétegek, éppen anyagi helyzetük emelkedésével el fog­nak jutni a nemzeti öntudatosuláshoz és magyar olvasókká, meg magyar írókká fognak válni. Nincs kétség abban, hogy a magyar földművesréteg nem fog válogatni a nemzeti szellem javai közt, mint a gyermek a vadalmában, hanem magáévá fogja tenni az egész oszthatatlan nemzeti mű­veltséget, melyet oly sokáig nélkülözött. Ebben a munká­ban és annak tiszta, lelki örömében példát vehet majd az ipari munkásságról, mely a magyar és az európai kultúrában rég túlhaladt az osztálykorlátokon, miként azt nemrégiben is megmutatta Bánk bán- és Shakespeare-előadásaival. Nekem, aki nem vagyok sem munkás-, sem parasztszármazású, meg­nyugvásomra szolgál, hogy ezeket mind a két réteg felé elmondhattam. « PLAUTUS - Hogy fordítás műalkotás lehet, azt épp a római irodalom bizonyította be először. A római írók jöttek rá először arra, hogy egy tökéletesnek ismert művet a saját nyelvén megszólaltatni önmagában is lehet cél és dicsőség költőnek, s ők­ voltak az elsők, akik teljesen föl tudtak oldódni egy ilyen feladatban. (Más kérdés, meny­nyire sikerült elérniük, amit akartak.) Azóta messze távolodott az irodalomtudo­mány az antik elvektől s ma nem igen tudnánk nagy írónak tartani valakit, aki­nek csak műfordításait ismerjük. De van­nak fordítói teljesítmények, amelyek ve­lünk is megértetik, mennyire személyes ügye, saját költői mondanivalója lehet egy fordítás is költőjének s­­milyen gazda­godása a mi irodalmunknak. A Döbrentei Kódex Énekek VarAr-fordításától Kazinczy Lallusk­usá­ig, Arany Aristophinéséig, Babits Danteláig nem egy példa kínál­kozik erre. Devecseri Plautus-fordításá­nak első kötete ennek a sornak a foly­tatása. Hogy mennyire személyes műve, nem szorul bizonyításra. Babits óta, akit mesterének vall, nem volt költőnk, — s előtte is kevés — akit annyira megraga­dott volna az antik irodalom, mint őt, annyira, hogy mint kölltő, állandó — és még Babitsnál is sokkal intenzívebb — szükségét érezze az antik írók magyarul való megszólaltatásának. Hogy saját költészetében mit jelent az antikvitás, arról nem itt a h­elye beszélni, de első jelentősebb művéből, amelyben az antik szellemmel szoros kapcsolatot talált, magyar Catullusából is látszik, hogy antik vers és antik forma számára elvá­laszthatatlan társak, elválaszthatatlanok, bárhová kerüljön is a vers kétezeréves útján, bármely nyelven szólaljon is meg. Antik verset modern zenével, modern metrikával társítani, ez ellen épp Babits kelt ki nálunk először. Nem véletlen, hogy elveink elméleti képviselője megvalósító­juk a gyakorlatban. A vers nincs formá­ból és tartalomból „összetéve“, írja egy tanulmányában, csak teljesen formahű fordítást érez jogosultnak. S minél nehe­zebbnek látszik a feladat, annál csábítóbb a költőnek s annál várva-vártabb a ma­gyar verselésnek. Ez az a szempont, amelyből Devecseri Plautus­ a Arany Aristophanes-e mellé állítható. Catullus lírai metrumait (ha nem is az összeset, vagy a h­examétert MAGYARUL (ha nem is a homérosi himnuszokat) hal­lottuk már magyarul, Plautus canti­­cumait még soha. De nemcsak a canti­­cumok formahű fordítása figyelemre­méltó, hanem talán méginkább a beszélt vagy recitált soroké, itt a legfölmérhetőbb elődjének, Csiky Gergelynek P­ufítus-for­dításával szemben, amelyek végig meg­tartott jambusai a korabeli francia víg­játék elavult elődjeivé süllyesztik a Plau­­tus-darabokat. Devecseri előtt senki nem próbálta meg a római vígjáték leg­önállóbb és legjellemzőbb sajátságát, a trochaikus és jambikus sorok csodálato­san színes zenéjét magyarul visszaadni, legfeltűnőbb tulajdonságaiktól, a feloldá­soktól a legapróbbakig, a latin verselés egyéb sajátságaival, alliterációkkal, szinte véletlenül összecsendülő sorvégekkel együtt. Elszórt példák vannak ezekre Arany Aristophanésében, de Aristopha­­nésnál nem ez volt a különös probléma, Plautus fordításánál kerülhetett csak arra a sor, hogy a fordító a fenti metrikai sajátságokat elvszerűen végigvigye mun­kájában. Hogy „jövevény-versidom“ magyar nyel­ven való megszólaltatása milyen nyeresége a magyar verselésnek, az jól látható külö­nösen Horváth János könnyvéből (Magyar ritmus — jövevény versidom). De egyre nem utaltak a magyar ritmus és a jövevény vers­idom találkozásának vizsgálói, hogy a magyar hangsúlyos verselésnek ez a találkozása az időmérő jövevény-metriká­val megismétlődése annak, ami a római irodalom megindulásakor Rómában tör­tént, hogy tehát a korai latin versnek ugyanazokkal a metrikai problémákkal kellett megküzdenie, mint a magyarnak. Bár újabban a latin eposz legősibb met­ruméról, a versus Saturniusról, sikerült kimutatni, hogy eredetileg időmértékes volt és görög eredetű (G. Pasquali), de kétségtelen, hogy a római irodalom fenn­maradt emlékei mutatják a metrikus és hangsúlyos szempontnak azt a küzdelmét, főleg a zenei és logikai hangsúly meg­megpihenő ellentéteknek formájában, amelytől egyébként a görög költészet sem volt ment. A küzdelemnek ott kellett a legszembetűnőbbnek lenni, ahol — az eposszal szemben — ennek a görög-itáliai keverék-metrikának hangzani is kellett, még­pedig szóban és zenében egyaránt: a drámában, s ott is az itáliai és görög szó­zene keverésében, a legnagyobb mester­nél, az itáliai metrika legnagyobb meg­őrzőjénél, Plautusnál. Logikai és zenei hangsúly, szótagszám és „ütem“-tartam küzdelme Plautusnál az ő drámáit mondó színésznek épp olyan probléma lehetett, mint nálunk, ugyanazoknak az elveknek az érvényesülését is megfigyelhetjük, ami­kor azt látjuk, hogy az énekelt részekben (ahol tehát a ritmus uralma csaknem kor­látlanul érvényesülhet) a logikai hang­súly alig jön számításba, a beszélt részek­ben (senariusokban) ellenben ez a feszült­ség — amely itt érzékenyen érinti a fület — meg-megpihen s a zenei és logikai hangsúly alátámasztja egymást. Plautus metrikáját magyarul megszólaltatni nem jelent kevesebbet, mint újra fölidézni a verselés két lehetőségének azt az egymás­­bafonódását, ami kétezer éve a rómaiak­nál , vagy négyszáz éve nálunk megtör­tént. Plautus és Arany János a bizonyság rá, hogy az új zene hangjai megmaradtak a hallgatók fülében. Plautusnak nem sikerült imitátornak lenni, a művében előtörő ős-itáliai komé­diajátszó szellem legm­aradandóbb és már az ókorban is Plautusra legjellemzőbbnek tartott megnyilvánulása a plautusi met­rika, aki elégnek tartotta a Plautus-dara­­boknak csak tartalmát átültetni, azt gon­dolva, hogy azok a „numeri innumeri“ kovásza nélkül is hódítani fognak, eleve reménytelen vállalkozásba fogott. A klasz­­szikusok fordítására váró olvasó ezt tudja meg Devecseri Plautusából. S amikor min­den nyelv közül először magyarul olvassa Plautust eredeti mérté­kében fordítva, ugyanazt a sors­szerű kapcsolatot, rokon­ságot érezheti latin és magyar között, mint amikor az antik metrumot, vagy a latin nyelvet hallja énekbe öltözni Kodály zenéjében.­­ * Huszli József bevezető tanulmánya a Plautusra, műfajára és annak sorsára vonatkozó tudnivalókat foglalja össze a legújabb tudományos kutatások eredmé­nyeinek figyelembevételével. Higgadt mérséklete e kutatások túlzásaival szem­ben különösen a Plautus életrajzi adatai­nak hitelessége ellen felhozott kételyek (F. Leo) megrostálásában érvényesül. Szilágyi János György : A hetvenkedő katona. Három ezüst. Devecseri Gábor fordítása, Huszti József bevezetésével. A Parthenon kétnyelvű kl­asz­­szikusain­ak második kötete. Franklin Tár­sulat. 1.1142.................. . ................... ... ... .. JELENKOR

Next