Jelenkor, 1943 (5. évfolyam, 2-24. szám)
1943-01-15 / 2. szám
tok könnyen, hajlamosak lehetnek arra, hogy megelégedjenek azzal az egy táttal, melyet a mozgalom tesz asztalukra s attól jóllakva, nem kíváncsiak többé az igazi, népi és történeti és európai elemeket egybefogó magyar műveltségre. Mondom, ily veszedelem lehetséges, sőt itt-ott szemünk elé is kerül, de ez csak addig tart, amíg a népi felemelkedés egyéni jószerencse, egyéni tudásvágy és törekvés következtében áll elő, nem pedig az egész kiterjedt társadalmi osztály anyagi és szellemi művelődésével. Az egyéni felemelkedés rengeteg fáradságot, szenvedést kíván s emberileg érthető, hogy a műveltségre ilykép szert tévők keserűséggel szívükben köszöntenek be a magasabb műveltségi rétegbe s végzetesen, jóvátehetetlenül hajlamosak arra, hogy abból csak azt fogadják el értéknek, mi korábbi életükkel, foglalkozásukkal valamiképpen kapcsolatos. Márpedig nincs nagyobb tévedés, mint egy nemzet javaiban személyes élmények, egyéni rokon- és ellenszenv szerint válogatni. A nemzeti műveltség nagy egység, melynek létrehozásán századok hosszú során urak és parasztok, papok, nemesek, tanítók, munkások egyképpen fáradoztak. Ha úgy találjuk, hogy eddig még kevés zsellér és kevés munkás jutott hozzá a nemzet szellemi értékei gyarapításához, akkor arra kell törekednünk, hogy ezek a rétegek felemelkedjenek és minél több szellemi munkát termeljenek a kénytelenül elmulasztottak jóvátételére. Aki azonban ehelyett meg akarja semmisíteni azt a kultúrát, melyet a történet megmásíthatatlan folyamán nem az ő társadalmi osztálya termelt ki, az csak saját szenvedélyei vakságáról tesz tanúságot. A baj ott van, ha a földmunkás a magyar kultúrából a földmunkásvonatkozásokon kívül mást nem tart igazi értéknek, amint a schizoid lelkialkatú ember meg csak a schizoid írókat ismeri el magyar íróknak. Mintha akadhatna olyan éretlen király, aki csak a királyokról írt könyveket olvasna! Mindezek remélhetőleg átmeneti bajok s el fog következni az idő — nincs hadviselő fél, mely ne igérné —, amikor a ma még csak anyagi életükért verejtékező széles rétegek, éppen anyagi helyzetük emelkedésével el fognak jutni a nemzeti öntudatosuláshoz és magyar olvasókká, meg magyar írókká fognak válni. Nincs kétség abban, hogy a magyar földművesréteg nem fog válogatni a nemzeti szellem javai közt, mint a gyermek a vadalmában, hanem magáévá fogja tenni az egész oszthatatlan nemzeti műveltséget, melyet oly sokáig nélkülözött. Ebben a munkában és annak tiszta, lelki örömében példát vehet majd az ipari munkásságról, mely a magyar és az európai kultúrában rég túlhaladt az osztálykorlátokon, miként azt nemrégiben is megmutatta Bánk bán- és Shakespeare-előadásaival. Nekem, aki nem vagyok sem munkás-, sem parasztszármazású, megnyugvásomra szolgál, hogy ezeket mind a két réteg felé elmondhattam. « PLAUTUS - Hogy fordítás műalkotás lehet, azt épp a római irodalom bizonyította be először. A római írók jöttek rá először arra, hogy egy tökéletesnek ismert művet a saját nyelvén megszólaltatni önmagában is lehet cél és dicsőség költőnek, s ők voltak az elsők, akik teljesen föl tudtak oldódni egy ilyen feladatban. (Más kérdés, menynyire sikerült elérniük, amit akartak.) Azóta messze távolodott az irodalomtudomány az antik elvektől s ma nem igen tudnánk nagy írónak tartani valakit, akinek csak műfordításait ismerjük. De vannak fordítói teljesítmények, amelyek velünk is megértetik, mennyire személyes ügye, saját költői mondanivalója lehet egy fordítás is költőjének smilyen gazdagodása a mi irodalmunknak. A Döbrentei Kódex Énekek VarAr-fordításától Kazinczy Lalluskusáig, Arany Aristophinéséig, Babits Danteláig nem egy példa kínálkozik erre. Devecseri Plautus-fordításának első kötete ennek a sornak a folytatása. Hogy mennyire személyes műve, nem szorul bizonyításra. Babits óta, akit mesterének vall, nem volt költőnk, — s előtte is kevés — akit annyira megragadott volna az antik irodalom, mint őt, annyira, hogy mint kölltő, állandó — és még Babitsnál is sokkal intenzívebb — szükségét érezze az antik írók magyarul való megszólaltatásának. Hogy saját költészetében mit jelent az antikvitás, arról nem itt a helye beszélni, de első jelentősebb művéből, amelyben az antik szellemmel szoros kapcsolatot talált, magyar Catullusából is látszik, hogy antik vers és antik forma számára elválaszthatatlan társak, elválaszthatatlanok, bárhová kerüljön is a vers kétezeréves útján, bármely nyelven szólaljon is meg. Antik verset modern zenével, modern metrikával társítani, ez ellen épp Babits kelt ki nálunk először. Nem véletlen, hogy elveink elméleti képviselője megvalósítójuk a gyakorlatban. A vers nincs formából és tartalomból „összetéve“, írja egy tanulmányában, csak teljesen formahű fordítást érez jogosultnak. S minél nehezebbnek látszik a feladat, annál csábítóbb a költőnek s annál várva-vártabb a magyar verselésnek. Ez az a szempont, amelyből Devecseri Plautus a Arany Aristophanes-e mellé állítható. Catullus lírai metrumait (ha nem is az összeset, vagy a hexamétert MAGYARUL (ha nem is a homérosi himnuszokat) hallottuk már magyarul, Plautus canticumait még soha. De nemcsak a canticumok formahű fordítása figyelemreméltó, hanem talán méginkább a beszélt vagy recitált soroké, itt a legfölmérhetőbb elődjének, Csiky Gergelynek Pufítus-fordításával szemben, amelyek végig megtartott jambusai a korabeli francia vígjáték elavult elődjeivé süllyesztik a Plautus-darabokat. Devecseri előtt senki nem próbálta meg a római vígjáték legönállóbb és legjellemzőbb sajátságát, a trochaikus és jambikus sorok csodálatosan színes zenéjét magyarul visszaadni, legfeltűnőbb tulajdonságaiktól, a feloldásoktól a legapróbbakig, a latin verselés egyéb sajátságaival, alliterációkkal, szinte véletlenül összecsendülő sorvégekkel együtt. Elszórt példák vannak ezekre Arany Aristophanésében, de Aristophanésnál nem ez volt a különös probléma, Plautus fordításánál kerülhetett csak arra a sor, hogy a fordító a fenti metrikai sajátságokat elvszerűen végigvigye munkájában. Hogy „jövevény-versidom“ magyar nyelven való megszólaltatása milyen nyeresége a magyar verselésnek, az jól látható különösen Horváth János könnyvéből (Magyar ritmus — jövevény versidom). De egyre nem utaltak a magyar ritmus és a jövevény versidom találkozásának vizsgálói, hogy a magyar hangsúlyos verselésnek ez a találkozása az időmérő jövevény-metrikával megismétlődése annak, ami a római irodalom megindulásakor Rómában történt, hogy tehát a korai latin versnek ugyanazokkal a metrikai problémákkal kellett megküzdenie, mint a magyarnak. Bár újabban a latin eposz legősibb metruméról, a versus Saturniusról, sikerült kimutatni, hogy eredetileg időmértékes volt és görög eredetű (G. Pasquali), de kétségtelen, hogy a római irodalom fennmaradt emlékei mutatják a metrikus és hangsúlyos szempontnak azt a küzdelmét, főleg a zenei és logikai hangsúly megmegpihenő ellentéteknek formájában, amelytől egyébként a görög költészet sem volt ment. A küzdelemnek ott kellett a legszembetűnőbbnek lenni, ahol — az eposszal szemben — ennek a görög-itáliai keverék-metrikának hangzani is kellett, mégpedig szóban és zenében egyaránt: a drámában, s ott is az itáliai és görög szózene keverésében, a legnagyobb mesternél, az itáliai metrika legnagyobb megőrzőjénél, Plautusnál. Logikai és zenei hangsúly, szótagszám és „ütem“-tartam küzdelme Plautusnál az ő drámáit mondó színésznek épp olyan probléma lehetett, mint nálunk, ugyanazoknak az elveknek az érvényesülését is megfigyelhetjük, amikor azt látjuk, hogy az énekelt részekben (ahol tehát a ritmus uralma csaknem korlátlanul érvényesülhet) a logikai hangsúly alig jön számításba, a beszélt részekben (senariusokban) ellenben ez a feszültség — amely itt érzékenyen érinti a fület — meg-megpihen s a zenei és logikai hangsúly alátámasztja egymást. Plautus metrikáját magyarul megszólaltatni nem jelent kevesebbet, mint újra fölidézni a verselés két lehetőségének azt az egymásbafonódását, ami kétezer éve a rómaiaknál , vagy négyszáz éve nálunk megtörtént. Plautus és Arany János a bizonyság rá, hogy az új zene hangjai megmaradtak a hallgatók fülében. Plautusnak nem sikerült imitátornak lenni, a művében előtörő ős-itáliai komédiajátszó szellem legmaradandóbb és már az ókorban is Plautusra legjellemzőbbnek tartott megnyilvánulása a plautusi metrika, aki elégnek tartotta a Plautus-daraboknak csak tartalmát átültetni, azt gondolva, hogy azok a „numeri innumeri“ kovásza nélkül is hódítani fognak, eleve reménytelen vállalkozásba fogott. A klaszszikusok fordítására váró olvasó ezt tudja meg Devecseri Plautusából. S amikor minden nyelv közül először magyarul olvassa Plautust eredeti mértékében fordítva, ugyanazt a sorsszerű kapcsolatot, rokonságot érezheti latin és magyar között, mint amikor az antik metrumot, vagy a latin nyelvet hallja énekbe öltözni Kodály zenéjében. * Huszli József bevezető tanulmánya a Plautusra, műfajára és annak sorsára vonatkozó tudnivalókat foglalja össze a legújabb tudományos kutatások eredményeinek figyelembevételével. Higgadt mérséklete e kutatások túlzásaival szemben különösen a Plautus életrajzi adatainak hitelessége ellen felhozott kételyek (F. Leo) megrostálásában érvényesül. Szilágyi János György : A hetvenkedő katona. Három ezüst. Devecseri Gábor fordítása, Huszti József bevezetésével. A Parthenon kétnyelvű klaszszikusainak második kötete. Franklin Társulat. 1.1142.................. . ................... ... ... .. JELENKOR