Jelenkor, 1961 (4. évfolyam, 1-6. szám)

1961-10-01 / 5. szám - HAGYOMÁNY - Takáts Gyula: Egry Józsefről, az emberről

H­AGYOMÁNY Takáts Gyula Egry Józsefről, az emberről A háború előtt találkoztam vele először. Süllőzés közben, szép tavaszban, ami­kor Badacsony alatt rezeg a víz és nyárfarügyszagú minden.. Aztán a háborús évek után a vitorlás időkben találkoztunk sokat, amikor még nem jártak a Balatonon a fölrobbantott hajók, csak a vitorlások, a „széllel bélelt” emberek. Aztán, hogy Ka­posvár „örökbefogadott”, mint írót és én Fonyódon laktam, attól az időktől kezdve szinte hetente találkoztunk hosszú időkön át. Nem a festészet, de a művészetek és a horgászat fűzött össze minket, s minthogy róla írok, a legnehezebb az lesz, mint kapcsoljam ki e sorokból személyemet, hisz mégiscsak élményeimet, az ő szavait és együttlétünk alkalmával a tettedből és lényéből bennem kialakult képet akarom itt leírni. Kezdetben amolyan ősemberi, legfeljebb a halász-vadász kultúra nívóján mozgó szókincsen és gondolatkörben folyt eszmecserénk halfogó szerszámokról, csalikról, horgászravaszságokról, fittyet hányva minden társadalmi szokásnak. Hosszú vitáink voltak arról, várjon a gilisztára, vagy a kishalra kap-e jobban a süllő? A gyakorlat döntötte el. Badacsonyban eredményesebb a giliszta, amelyre Egry esküdött. Sokáig a művészetről alig esett szó. Lakásán sem voltam. Ott találkoztunk a parton és hiányzott, ha nem találtam szokott helyén, a köveken, összeszoktunk, mert magam sem vagyok bőbeszédű, meg aztán akkor már ő igen unta a gilisztaszedést, — talán sajnálta is, erről majd később, — s én kitűnő somogyi, nagybereki bőrgilisztákat hoz­tam s közösen használtuk. Egyszer aztán elkísértem a házukig, mert felajánlotta, hogy a nyeleket ne szereljem le, hanem hagyjam náluk. A kapuban akkor megkértem, hogy mutassa meg a képeit. Szeme kitágult. Szorítóba került. Tudvalevőleg nem szívesen mutogatta a ké­peit. Utána, mint később elmesélte, a sok beszédet, a gátlás nélkül osztogatott fes­tészetre vonatkozó tanácsokat, vagy az esetleges otromba gúnyt, mert abban is volt része a hercegi borospince alatt. Aztán apránként azt is megtudtam, hogy azt sem sze­rette, ha rajongói, mert kasszámmal azok is voltak akkor már, dicsérik. Aztán a fes­tők körében észrevettem, nem szerette, ha nagyon peckesen ültek előtte a festők. Tudta, mit csinált és amit alkotott, arra egyre mélyebb badacsonyi magányában­, igenis némán rátarti volt. Beszélgetés közben a festőkről véleményt se pró, se kontra nem nagyon mondott, legfeljebb legyintett. Nagy szeretettel emlegette mindig Ferenczy Károlyt, Lyka Károlyt, Keresztúry Dezsőt, Borsos Miklóst és Pátzay Pált, aki az ügyeit őszinte barátsággal intézte Budapesten, a hivatalos fórumok előtt. Egész tartózkodó lényében volt valami önmagára is sújtó plebejusi nehézkesség. Heves indulat, és konokság és nehéz évek gyötrelmei szabdalták át az arcát, s mert a szegénységből indult és mindig tiszta ember maradt, tehát a gonoszság, igazságta­lanság és butaság, emberi kicsinyesség láttán vagy hallatán egyszerre komorult el az arca, lobbant föl zsörtölődő természete, lett sárgás és szürke a szeme, hogy aztán

Next