Jelenkor, 1962 (5. évfolyam, 1-6. szám)
1962-06-01 / 3. szám - JEGYZET - Pákolitz István: Írás és élet
JEGYZET Írás és élet A könyvtárunk egy szamárfüles kalendárium volt, s ebben nincs semmi túlzás, mert apám, aki a kőműves szakmában fáradozott, megrokkanva harangozó lett, újságot nem járatott; annyám, aki ma nyolcvan esztendős, éppen csak a nevét tudja leírni, azt is gyűrközve; így az indulásom sokkal nehezebb volt, mint egyik szerencsésebb pályatársamé, ki könyvek jőgyén hízhatott. Mert hát nem mindegy az, hogy milyen a közvetlen környezet; nem mindegy, hogy mit dugdosnak a hetedhét ország ellen induló legkisebb fiú tarisznyájában a pogácsán kívül. Én pedig nem is a harmadik, hanem a hetedik voltam, akinek még a pogácsából is csak szűkösen futotta; maradt hát a gyermekkori élményanyag, amit mindenki magával hoz az eszmélés völgyéből, hiszen a felnőtt, különösen ha költő, lélekben egy kicsit gyerek marad mindigre. Ami a könyveket, az olvasást illeti, mondom, hiányosan voltam eleresztve; mindössze néhány mesekönyvet, leporellót kaptam a Miska bácsitól, aki iskolaigazgató volt; ezen kívül a Józsi bátyám mesélgetett nyári estéken, a hálószobává előléptetett kamrában; meghamisítva olykor Petőfit, vagy a saját kútfejéből sikerített a népmesékhez néhány motívumot, mivel szellemi rokonságban állt a néhai Münchhausen báróval. (Egyébként a negyvenes években, mikor lépten-nyomon azt tudakolták, hogy ki ki fiabornya, megkérdeztem apámat a családfánkról. Arra emlékezett csupán, hogy Kistápé pusztán, ahol gyerekeskedett, csupa szegényember lakott. Akkor hát — feleltem én — valóban nem titok, honnét származom!) A könyvek hiányát — ahogy most látom, — talán a sok vallásos szertartás pótolta, ami ugyan elsősorban dráma, de költészetnek mindenképpen költészet. Misztikum. Ilyesmiben pedig bőven volt részem, sokat ministráltam, jártam temetésekre s főleg sokat harangoztam. A harangszó árnyalatait gyerekszívvel is megéreztem. ..másképpen” szólt a harang, ha temetésre húztuk, ismét más volt a hangja, ha a jeges felhőket riogattuk a villámcsóvás nyári éjszakákon — az utóbbihoz nagyon ragaszkodtak a hívek —, de apám is igyekezett, mert cséplés után portánként sokszor félzsák búza is „csöppent” a felhő elleni harangozásért. Mint „a hivatalában pontos kisbíró”, meg voltam győződve, hogy a termés az én éberségemtől is függ. Költői eszmélésem idején az ösztönösséget táplálta, hogy viszonylag későn kezdtem olvasni. Igazgató nagybátyám iskolai könyvtárából cipeltem Jókait, Gárdonyit, Mikszáthot. Őstehetségnek éreztem magamat, talán azért is, mert ez a póz elég divatos volt akkoriban. A középiskolában se lökdösött senki se ilyen, se olyan irányba; igaza is volt annak, aki egyszer azt mondta, hogy afféle erőmutatványos vagyok; én azzal egészítettem ki: Robinson. Mert igaz az, hogy aki már valami jelentőset alkotott, nyugodtan elmehet Tomiba, de az indulás sok veszélyt rejt, ha teljesen egyedül van az emberfia, ráadásul Cseresznyés-pusztán, vagy kis városkában, mert a mércével mindig baj van. Baj, hiszen az elégnél is több vállveregetésből bőven futotta. A filozófiai, politikai iskolázatlanság óvatos lázadóvá nevelt; ezt aztán jóval később szememre is vetették néhányan a türelmetlenebbek közül. Ehhez csak anynyit fűzök hozzá sebtében, hogy az anyja méhében senki se lett kommunista, s az a nemzedék, amelyikhez — legalább is évjárat szerint — tartozom, elég nagy varga-