Jelenkor, 1963. július-december (6. évfolyam, 7-12. szám)

1963-10-01 / 10. szám - SZEMLE

parasztok bizalmatlansága a „közössel” szem­ben, hogy a lelkialkatukban végleg összeférhe­tetlen, holott közös osztálykeretekkel összekötött emberek érdekes esetéről ne is szóljunk. A két vasutas-novella csupán témakörben és mondanivalóban van közel egymáshoz, stílusuk meglehetősen eltérő. Míg a Kegyetlen történet hangja Móriczot és a fiatal Kodolányit idézi, elbeszélői nyugalma, tárgyilagossága, széles be­számolója a környezetről naturalista hagyomá­nyokra vezethető vissza, a Nyolcfokos szép lejtő az expresszionizmushoz áll közel. Az alakok jel­képessé nőnek, az író figyelmeztet, jósol, tanul­ságot szűr le, s közbeszólásait többnyire pársornyi daktilusos rigmusokba tördeli. Hogy Brecht vagy Fukazava e gyakorlat atyja, az mellékes, de való igaz: a versikék nem sikerültek, túlzottan pate­­tikus hangjuk elüt a történet egészétől, rossz hangvételük egyszer-egyszer inkább fanyar ne­vetésre, mint balladai borzongásra készteti az olvasót. Hanem Gerelyes tud másféle derűt is fa­kasztani, mint ahogy kezdetben vonzódást is mu­tatott a humoreszk és szatíra iránt. Első köteté­ben kedvvel rajzolgatott jóízű zsánerképeket han­goskodó vidéki melósokról, örökké jópofa filo­­zopterekről (Osztályharc reggel hatkor, Kövek között). Nem kis segítségére volt ebben ötletes dialógus szövése: a csibésznyelvet jól keveri az álünnepélyességgel, groteszk ellentéteket szikráz­­tat a szakszókincs bedobásával. Hangpóbáiból nem hiányzott még az erőszakoltság, (Még tizen­egy lépés egyes részletei) mégis kár, hogy tehet­ségének ez az ága most eliszaposodni látszik: a Hajnalban Vált a vad szatirikus, de szürke, a Névnap jobbízű história, csakhogy sántít a kom­pozíciója: poént vár az olvasó a végén, ám hiába, mert az író puskaporát ellőtte már az elején, a mamát pukkasztó ajándék átadásával. Végtanulság? Gerelyes útja magas tetőkre ve­zethet még, s ennek nem is annyira a sokrétűség legigazibb előfeltétele jelenleg, mint inkább a sűrítés, a főszereplők mélyebb átélése, plasztiku­sabb megjelenítése. A fiatal szerző mozgékony intellektusa számos kérdésre figyel fel, alakok­ból, helyzetekből sokat tud elraktározni, de ezek az erények, ha ellensúly nélkül érvényesülnek, hibaforrásnak is számíthatnak. Tézisnovella, egy­oldalúan az értelemhez szóló stílus is fakadhat mindebből, túlzsúfoltságról, halvány korrajzú, ér­dektelen hősökről nem is beszélve. Tágabb ka­put ezért az érzelmeknek, s induljon ki több­ször a gyermekkor nagy élményeiből, amelyek énjét formálták! Az elemi erővel feltámadó em­bersorsok nem csábítanak majd puszta másolásra, másfelől a túlfeszített és ötletszerű fordulatok­nak is bizonnyal ellene szegülnek majd. Hogy milyen lehetőségek rejlenek az író memóriájá­ban, a bányásztelep közösségi visszaemlékezései­ben, azt félreérthetetlenül mutatja a vakokról készült írás M. Ference: Milyen megrázó portré ez a munkás­ Apollóról, a „fejedelmi erőtudatú” atlétáról, akit a kiszámíthatatlan fátum máról­­holnapra vakságba és öngyilkosságba taszít. Ez­úttal még vázlatos a kidolgozás, de némi átala­kítás után mindez akár Gerelyes legjobb novel­lájának alapja lehet. Nagy Miklós Stetka­ Éva: AZ EGYENLŐTLEN LÉPÉS Tele van színnel és ritmussal ez a kötet, bizarr képekkel és meghökkentő gondolattársításokkal. Játékos hangulatok igézik az olvasót, hogy aztán az emberi lélek örvénylő mélységei tárják elé tátongó szakadékaikat. Rendkívül izgalmas olvasmány Stetka Éva ver­seskötete. Ha végigolvasod, füled tele lesz sa­játságos ritmusaival, melyek néha magyar nép­dalokat, néha a legmodernebb jazz-t, máskor pedig Bartók és Kodály műveket idéznek. Ki­nézel az ablakon és látod, amint: „Fehér eső porzik a tájra. / Fáznak a fák, fű bizsereg. / A szétszaggatott nap kabátja. / A hegyek hátán kö­pönyeg. / Esőfüggönyt cibál a szél is. / Tócsára tócsa repül.” Az őszi utcán sétálva pedig meg­elevenedik előtted a kép: „Holt levelek hull­nak”, s „keringenek a sárga hieroglifák”. És megérint a gondolat: „Szédült ez a világ”. Szí­ved tele van szánalommal, szeretnéd megsimo­gatni a magányos nőt, aki­­ mivel az emberek közt nem leli helyét, a tárgyak, a ritmusok, színek, formák és gondolatok világában keres magának társakat, és addig nézi mereven, egy pontra szegezett tekintettel a világ dolgait, míg a szilárd valóság megbomlik előtte, a belső reme­gés elmozdítja a mozdulatlant, az önmarcango­­lás lázálmokká torzítja a Rendet. Szánalomról írtam az előbb, és ez nem is le-,­het másképpen, hisz ennek a kötetnek a leg­gyakrabban emlegetett érzése: a fájdalom. Stetka Éva költészetének erős oldala a hangulatterem­tés és e kötet többnyire elégikus hangvételű, emlékeket idéző verseit a csendes lemondás, a beletörődés nyomasztó érzése hatja át. Még já­tékos hangvételű verseibe (Dal, Ősz) is belopód­zik egy-egy sötét gondolat: az elsőbe a „kín”, a másodikba az elmúlás érzése. És ha néha legalább a dac megszólal: „Húzd ki magad és ajkad harapd fel vérpirosra” (Napsütés) - ak­kor sem a lázadás robban ki a költőnőből, ha­nem­­ valami északokkal nem is egészen indo­kolható,­­ „csakazértis” kap hangot, ami az El­szántak című vers énekelve menetelőit is hajtja ismeretlen céljuk, a távoli falu felé. Egy magányos női lélek rendkívül érzékeny rajza bontakozik ki a kötetből, aki helyét keresi az emberi közösségben, szeretne olyan életcélt találni melynek szolgálatába állíthatja költésze­tét is. „Kivágni a rezet” - határozza meg saját feladatát Az egyenlőtlen lépésben. - „Nem egy­szer, kétszer, sokszor . . . hanem hozzátok érve

Next