Jelenkor, 1963. július-december (6. évfolyam, 7-12. szám)
1963-10-01 / 10. szám - SZEMLE
parasztok bizalmatlansága a „közössel” szemben, hogy a lelkialkatukban végleg összeférhetetlen, holott közös osztálykeretekkel összekötött emberek érdekes esetéről ne is szóljunk. A két vasutas-novella csupán témakörben és mondanivalóban van közel egymáshoz, stílusuk meglehetősen eltérő. Míg a Kegyetlen történet hangja Móriczot és a fiatal Kodolányit idézi, elbeszélői nyugalma, tárgyilagossága, széles beszámolója a környezetről naturalista hagyományokra vezethető vissza, a Nyolcfokos szép lejtő az expresszionizmushoz áll közel. Az alakok jelképessé nőnek, az író figyelmeztet, jósol, tanulságot szűr le, s közbeszólásait többnyire pársornyi daktilusos rigmusokba tördeli. Hogy Brecht vagy Fukazava e gyakorlat atyja, az mellékes, de való igaz: a versikék nem sikerültek, túlzottan patetikus hangjuk elüt a történet egészétől, rossz hangvételük egyszer-egyszer inkább fanyar nevetésre, mint balladai borzongásra készteti az olvasót. Hanem Gerelyes tud másféle derűt is fakasztani, mint ahogy kezdetben vonzódást is mutatott a humoreszk és szatíra iránt. Első kötetében kedvvel rajzolgatott jóízű zsánerképeket hangoskodó vidéki melósokról, örökké jópofa filozopterekről (Osztályharc reggel hatkor, Kövek között). Nem kis segítségére volt ebben ötletes dialógus szövése: a csibésznyelvet jól keveri az álünnepélyességgel, groteszk ellentéteket szikráztat a szakszókincs bedobásával. Hangpóbáiból nem hiányzott még az erőszakoltság, (Még tizenegy lépés egyes részletei) mégis kár, hogy tehetségének ez az ága most eliszaposodni látszik: a Hajnalban Vált a vad szatirikus, de szürke, a Névnap jobbízű história, csakhogy sántít a kompozíciója: poént vár az olvasó a végén, ám hiába, mert az író puskaporát ellőtte már az elején, a mamát pukkasztó ajándék átadásával. Végtanulság? Gerelyes útja magas tetőkre vezethet még, s ennek nem is annyira a sokrétűség legigazibb előfeltétele jelenleg, mint inkább a sűrítés, a főszereplők mélyebb átélése, plasztikusabb megjelenítése. A fiatal szerző mozgékony intellektusa számos kérdésre figyel fel, alakokból, helyzetekből sokat tud elraktározni, de ezek az erények, ha ellensúly nélkül érvényesülnek, hibaforrásnak is számíthatnak. Tézisnovella, egyoldalúan az értelemhez szóló stílus is fakadhat mindebből, túlzsúfoltságról, halvány korrajzú, érdektelen hősökről nem is beszélve. Tágabb kaput ezért az érzelmeknek, s induljon ki többször a gyermekkor nagy élményeiből, amelyek énjét formálták! Az elemi erővel feltámadó embersorsok nem csábítanak majd puszta másolásra, másfelől a túlfeszített és ötletszerű fordulatoknak is bizonnyal ellene szegülnek majd. Hogy milyen lehetőségek rejlenek az író memóriájában, a bányásztelep közösségi visszaemlékezéseiben, azt félreérthetetlenül mutatja a vakokról készült írás M. Ference: Milyen megrázó portré ez a munkás Apollóról, a „fejedelmi erőtudatú” atlétáról, akit a kiszámíthatatlan fátum márólholnapra vakságba és öngyilkosságba taszít. Ezúttal még vázlatos a kidolgozás, de némi átalakítás után mindez akár Gerelyes legjobb novellájának alapja lehet. Nagy Miklós Stetka Éva: AZ EGYENLŐTLEN LÉPÉS Tele van színnel és ritmussal ez a kötet, bizarr képekkel és meghökkentő gondolattársításokkal. Játékos hangulatok igézik az olvasót, hogy aztán az emberi lélek örvénylő mélységei tárják elé tátongó szakadékaikat. Rendkívül izgalmas olvasmány Stetka Éva verseskötete. Ha végigolvasod, füled tele lesz sajátságos ritmusaival, melyek néha magyar népdalokat, néha a legmodernebb jazz-t, máskor pedig Bartók és Kodály műveket idéznek. Kinézel az ablakon és látod, amint: „Fehér eső porzik a tájra. / Fáznak a fák, fű bizsereg. / A szétszaggatott nap kabátja. / A hegyek hátán köpönyeg. / Esőfüggönyt cibál a szél is. / Tócsára tócsa repül.” Az őszi utcán sétálva pedig megelevenedik előtted a kép: „Holt levelek hullnak”, s „keringenek a sárga hieroglifák”. És megérint a gondolat: „Szédült ez a világ”. Szíved tele van szánalommal, szeretnéd megsimogatni a magányos nőt, aki mivel az emberek közt nem leli helyét, a tárgyak, a ritmusok, színek, formák és gondolatok világában keres magának társakat, és addig nézi mereven, egy pontra szegezett tekintettel a világ dolgait, míg a szilárd valóság megbomlik előtte, a belső remegés elmozdítja a mozdulatlant, az önmarcangolás lázálmokká torzítja a Rendet. Szánalomról írtam az előbb, és ez nem is le-,het másképpen, hisz ennek a kötetnek a leggyakrabban emlegetett érzése: a fájdalom. Stetka Éva költészetének erős oldala a hangulatteremtés és e kötet többnyire elégikus hangvételű, emlékeket idéző verseit a csendes lemondás, a beletörődés nyomasztó érzése hatja át. Még játékos hangvételű verseibe (Dal, Ősz) is belopódzik egy-egy sötét gondolat: az elsőbe a „kín”, a másodikba az elmúlás érzése. És ha néha legalább a dac megszólal: „Húzd ki magad és ajkad harapd fel vérpirosra” (Napsütés) - akkor sem a lázadás robban ki a költőnőből, hanem valami északokkal nem is egészen indokolható, „csakazértis” kap hangot, ami az Elszántak című vers énekelve menetelőit is hajtja ismeretlen céljuk, a távoli falu felé. Egy magányos női lélek rendkívül érzékeny rajza bontakozik ki a kötetből, aki helyét keresi az emberi közösségben, szeretne olyan életcélt találni melynek szolgálatába állíthatja költészetét is. „Kivágni a rezet” - határozza meg saját feladatát Az egyenlőtlen lépésben. - „Nem egyszer, kétszer, sokszor . . . hanem hozzátok érve