Jelenkor, 1964. január-június (7. évfolyam, 1-6. szám)
1964-02-01 / 2. szám - JEGYZET - Kende Sándor: Werner István
nekünk, nem vagyunk rosszak. Behemóték sem voltak azok, s én elhiszem nekik, hogy ez is beletartozik tizenöt éves életükbe, hiszen én is annyi vagyok.” Iván Károly Harangozó László: Mindegy, mi lesz a lányokkal c. elbeszéléséhez fűződő dolgozatát ezekkel a gondolatokkal zárja: „Miért tetszett nekem ez a mű? Mert önmagamra, a születő új világ problémáira ismertem benne . . . önmagunkra és kételyeinkre ismertem, amit a sokszor elhangzott vád támasztott bennem: »könnyelmű, felszínes a mai ifjúság.« Örülök, hogy ebben a novellában a választ is megtaláltam kételyeimre, problémáimra. Talán mégsem vagyunk annyira felszínesek, mint ahogy mondják. Nem! Hiszem, hogy nem vagyunk!” Az első témáról beküldött két dolgozat, Ablonczy László és Szuromi Pál munkája - ha nem is egyenlő színvonalon - tárgyilagosságával, mértéktartásával, szerény, de megalapozott észrevételeivel hasznos tanulságokkal szolgálhat a folyóirat szerkesztőinek. Munkájuk egyszersmind a fiatal olvasók kisebb hányadának szélesebb területet átfogó, az országos arányokat is érzékelő szintetizáló törekvéseire is következtetni enged. Nem lenne teljes a pályázatok tanulságai alapján felvázolt kép, ha nem jeleznénk a téves, veszélyes utakat is. Egyik pályázó már-már erőszakos elhallgattatásnak tulajdonítja, hogy igen nagyrabecsült költője nem érte el még irodalmunkban az őt megillető helyet. Még szélsőségesebb megállapításokra jutott egy másik, aki „a kor üvöltő rettegését” és „a bennünket körülvevő kaotikus világot” kiválóan ismerő író művét védelmezve magasztalva ilyen mondatokat fogalmazott meg: „Ma tűszúrásként hat ez a szó: egzisztencializmus, és jaj annak az embernek, akire rásütik az egzisztencialista bélyeget. Miért? Honnan az a nagy biztonságérzet, hogy ez »tőlünk idegen világ, hozzánk nem férkőzhet«? Nevetséges azt állítani, hogy mi az emberiségből egy porszem - ellent tudunk állni az ár sodrásának. Minden szépítgetés és önámítás nélkül rá kell jönnöd egyedül vagy. Tévedés azt állítani, hogy a XIX. század az individualizmus kora, sokkal inkább rokon ez a XX. századdal.” Így persze ez a meghatározás sem meglepő: „Ha jól meggondoljuk, a dzsessz is mindennapi életünk egy kis darabkája. A nihil álarcosa. Vad ütemére rángatózva érzed, amint mámorittasan a nullába veszel”. És végül érdemes idézni a figyelmeztetést: „Csalódnia kell annak, aki a sorok mögött politika után szimatol. Ebben az esetben erről szó sincs.” Az eszmei félresiklás egyik oka mindkét esetben azonos: a rajongásig fokozott tisztelet a művész és alkotása iránt. Figyelmeztető példa lehet ez a fiataloknak - de nem kevésbé az alkotóknak: hatalmas a felelősségük! Igen, az alkotók, a szerkesztők, a pedagógusok és a társadalom felelőssége! - talán ez ennek a pályázatnak a legfőbb tanulsága. S az összkép az ifjúságról? A fiatalok többsége érzelmi alapon közeledik olvasmányához, s a művet elválaszthatatlan egységben látja alkotójával. Elsősorban önmagát keresi, legfőbb esztétikai mércéje az átélt valóság. Az elemző esztétika és a politikum közvetlen jegyeit nehezebben érzékeli: mindkettő beleolvad rendszerint a valóság-élménybe, az azonosulásba, s ezeken keresztül hat. Ugyanakkor a fiatal olvasók magukénak érzik korunk és társadalmunk alapvető kérdéseit, felelősséget éreznek a jövőért - s zavarja őket, ha a felnőtt közvélemény általánosítva üresnek és könnyelműnek tartja az ifjúságot. Leginkább azok a művek érdeklik, amelyek az emberiség és jelen társadalmunk sorskérdéseit boncolgatják, vagy közvetlenül az ifjúság életével foglalkoznak. Az ilyen művekhez általában jó érzékkel s magas gondolati igénnyel közelednek. Ha a pályázatnak a bevezetésben vázolt mérete - amely határok közé szorít minden általánosítást - a tanulságok súlyát és érvényét nem csökkenti, akkor a pályázat nem volt eredménytelen. SZEDERKÉNYI ERVIN WERNER ISTVÁN - Gyerekek, tisztelettel közlöm veletek, kutyául érzem magam . . . Nyár végén mondta ezt, este a kávéházban. Négyen, öten ültünk együtt, szimpla feketét ivott, mint minden este, elszívta szokásos fél cigarettáját, aztán kért a pincértől kivételesen egy mignont is, de azzal átköltözködött a szomszéd üres asztalhoz. Átköltözködött, s ezzel félbeszakadt az a vita, melyről nem állapítható meg, ki kivel kezdte, mióta folyt, miért, s pontosan az sem, miről, s mit akartunk voltaképp? Ahol megjelent, öt perc múlva feltétlenül az emberi élet értelméről volt már szó, futbalról, irodalomról, vagy szerelemről indult a beszélgetés, mindegy, a torkolat a nagy kérdőjel volt mindig. Mert nem nyugodott. Soha semmibe nem nyugodott bele. Évei száma ellenére ő volt köztünk a legfiatalabb, mert fáradhatatlanul járta a várost éjfélig, mindenről tudnia kellett, s mindenre - világeseményre és kicsi, egyéni bajra - reagálnia kellett, beleszólni, nyugtatni, elgondolkoztatni, vigasztalni, tanácsot adni. Érdek nélkül, illetve