Jelenkor, 1964. január-június (7. évfolyam, 1-6. szám)

1964-02-01 / 2. szám - JEGYZET - Sükösd Mihály: Széljegyzetek a Híd margójára

széit mintha új szerző írta volna, főként a Németh Lászlóról szóló két n­agyívű tanul­mányt, meg a Radnótit, Déry Tibort elemzőket. Emlékezetes még a novellistának is tehetséges Bányai János két kitűnő tanulmánya Miroslav Krlezáról, élvezetesek Tomnán László éles és szellemes kritikái. Az érték objektív kategória; e tanulmányok rangját önértékük adja, függetlenül at­tól, hogy minden szempontjukkal egyetértünk-e, vagy sem. Magam például Major és Bori számos esszéjének számos tételével szemben ellen­tételekre tudnék hivatkozni. Biztos, hogy Bori képe József Attila utolsó költői korszakáról nagyon egyoldalú, mi­kor is a verseket közvetlen kapcsolatba hozza a francia exisztencializmussal, szinte Camus Sziszifusziból magyarázza; bizonyos, hogy koncepciójával számos ismeretelmé­leti, esztétikai és filológiai ellenérv szegezhető szembe. Viszont nem kevésbé bizonyos, hogy ez a rangos tanulmány olyan szempontokat vet fel, amelyek más tanulmány­íróknak eszébe sem jutottak, s amelyek termékeny vitákra adnának lehetőséget, ha a tanulmányírók tudomást vennének egymásról. Hogy a Híd íróinak miért az esszé a legszínvonalasabb műfaja, nem nehéz kita­lálni. Zártságukban ott a félelem a lemaradástól, a korszerűtlenné válástól, ezért ér­zik szükségét az állandó fordításnak, tanulásnak, tájékozódásnak, a legfrissebb esemé­nyek nyomonkísérésének. S ha ez­ a világfaló mohóság a szépirodalomnak nem is min­denben kedvez, az esszé felvirágzásához elvezetett. Ráadásul az esszéírásban mester­nek ott a mai Híd legfontosabb, legnagyobb hatású írója: Sinkó Ervin. Sinkó arcképének akár futó megrajzolását későbbre kell halasz­tanunk, hisz élet­művét elemezni pusztán tárgyi okokból is nehéz: számos könyve csak horvátul vagy szerbül jelent meg. A prózaíró legutóbb új, önmaga legjobb szintjét idéző novellát fe­­ketetett meg a Hídban; a naplóíró Az áldozat és a büntetés és a Suboticai három na­pom 1963-ban dokumentum-prózáját adta közre; a legtanul­ságosabbnak azonban két irodalomtörténeti tanulmányát tartjuk Kármánról és Csokonairól. Sinkó, mint a 00­ vaszádi magyar tanszék professzora a nyilvános tanítás műfajának is szánhatta ezeket az egyetemi előadásokból kinőtt esszéket, amelyekben főként egy nálunk szokatlan iro­dalomtörténeti-esztétikai módszer lep meg. Az esztétikai és az­ etikai szempontok kö­vetkezetesen együttes alkalmazása; az alkotó egyéniség történelmi determináltságának és individuális állásfoglalásának dialektikája; a művészetek fejlődésének és történeti­ségének sajátosan egyéni felfogása - csupa olyan jellegzetesség, amelyek érintése ezúttal nem céloz többet, mint felhívni a figyelmet egy jelentős íróra, akivel érintkezésbe lépni kölcsönös tanulságokhoz és nívós véleménycseréhez vezethet. Ezzel azonban már áttekintésünk utolsó bekezdéséhez értünk: izoláció, vagy híd? A Híd magyar nyelvű irodalma pillanatnyilag vajmi kevés ponton érintkezik a ma­gyarországival. Miközben a magyar irodalom múltja és közelmúltja értékes elemzés tár­gya, élő irodalmunkat alig-alig ismerik. Igaz, számon tartják a csúcsokat, pontosabban a csúcsok egy részét: Déry Tibor és Tamási Áron novellái, Weöres Sándor versei lát­tak az utóbbi két évfolyamban napvilágot, Németh László új műveit nagy tanulmányok elemezték. De ezen kívül legfeljebb irodalomtörténetírásaink eredményeit kísérik figye­lemmel. Igaz, az utóbbi számokban megszaporodtak a mai magyar szerzők műveit tár­gyaló recenziók. Ha viszont tudjuk, hogy öt kritika közül három Tabi László humo­reszkjeit, Mih­ók Éva Kölcseyről szóló ifjúsági regényét és Bárány Tamás íratlan tör­vényét vizsgálja, az ember elképed a választás esetlegességén. Aki figyelmesen olvassa a Híd elméleti írásait, észre kell vegye, hogy a cikkírók mintha egy fejezettel elmaradtak volna újabb irodalmunk történetében. Némely ész­revételek, utalások azt sejtetik, hogy a magyar irodalom fő vonalát még mindig a tíz év előtti vaskorszakban látják megtestesülni: rizsföldek, sztahanovisták, leleplezett el­lenségek séma-paradicsomában. Hogy líránk Juhász Ferenc, Nagy László, Pilinszky mű­veitől kezdve Garam­ és Csoórin át a még fiatalabbakig mit alkotott, láthatóan nem ismerik, holott ismeretük tán jelentenek annyit a Híd költőinek, mint a különben nagy­tehetségű Ginsberg Üvöltése. Hasonlóképpen elképzelhetetlen, hogy a Híd fogékony

Next