Jelenkor, 1964. január-június (7. évfolyam, 1-6. szám)
1964-02-01 / 2. szám - JEGYZET - Sükösd Mihály: Széljegyzetek a Híd margójára
széit mintha új szerző írta volna, főként a Németh Lászlóról szóló két nagyívű tanulmányt, meg a Radnótit, Déry Tibort elemzőket. Emlékezetes még a novellistának is tehetséges Bányai János két kitűnő tanulmánya Miroslav Krlezáról, élvezetesek Tomnán László éles és szellemes kritikái. Az érték objektív kategória; e tanulmányok rangját önértékük adja, függetlenül attól, hogy minden szempontjukkal egyetértünk-e, vagy sem. Magam például Major és Bori számos esszéjének számos tételével szemben ellentételekre tudnék hivatkozni. Biztos, hogy Bori képe József Attila utolsó költői korszakáról nagyon egyoldalú, mikor is a verseket közvetlen kapcsolatba hozza a francia exisztencializmussal, szinte Camus Sziszifusziból magyarázza; bizonyos, hogy koncepciójával számos ismeretelméleti, esztétikai és filológiai ellenérv szegezhető szembe. Viszont nem kevésbé bizonyos, hogy ez a rangos tanulmány olyan szempontokat vet fel, amelyek más tanulmányíróknak eszébe sem jutottak, s amelyek termékeny vitákra adnának lehetőséget, ha a tanulmányírók tudomást vennének egymásról. Hogy a Híd íróinak miért az esszé a legszínvonalasabb műfaja, nem nehéz kitalálni. Zártságukban ott a félelem a lemaradástól, a korszerűtlenné válástól, ezért érzik szükségét az állandó fordításnak, tanulásnak, tájékozódásnak, a legfrissebb események nyomonkísérésének. S ha ez a világfaló mohóság a szépirodalomnak nem is mindenben kedvez, az esszé felvirágzásához elvezetett. Ráadásul az esszéírásban mesternek ott a mai Híd legfontosabb, legnagyobb hatású írója: Sinkó Ervin. Sinkó arcképének akár futó megrajzolását későbbre kell halasztanunk, hisz életművét elemezni pusztán tárgyi okokból is nehéz: számos könyve csak horvátul vagy szerbül jelent meg. A prózaíró legutóbb új, önmaga legjobb szintjét idéző novellát feketetett meg a Hídban; a naplóíró Az áldozat és a büntetés és a Suboticai három napom 1963-ban dokumentum-prózáját adta közre; a legtanulságosabbnak azonban két irodalomtörténeti tanulmányát tartjuk Kármánról és Csokonairól. Sinkó, mint a 00 vaszádi magyar tanszék professzora a nyilvános tanítás műfajának is szánhatta ezeket az egyetemi előadásokból kinőtt esszéket, amelyekben főként egy nálunk szokatlan irodalomtörténeti-esztétikai módszer lep meg. Az esztétikai és az etikai szempontok következetesen együttes alkalmazása; az alkotó egyéniség történelmi determináltságának és individuális állásfoglalásának dialektikája; a művészetek fejlődésének és történetiségének sajátosan egyéni felfogása - csupa olyan jellegzetesség, amelyek érintése ezúttal nem céloz többet, mint felhívni a figyelmet egy jelentős íróra, akivel érintkezésbe lépni kölcsönös tanulságokhoz és nívós véleménycseréhez vezethet. Ezzel azonban már áttekintésünk utolsó bekezdéséhez értünk: izoláció, vagy híd? A Híd magyar nyelvű irodalma pillanatnyilag vajmi kevés ponton érintkezik a magyarországival. Miközben a magyar irodalom múltja és közelmúltja értékes elemzés tárgya, élő irodalmunkat alig-alig ismerik. Igaz, számon tartják a csúcsokat, pontosabban a csúcsok egy részét: Déry Tibor és Tamási Áron novellái, Weöres Sándor versei láttak az utóbbi két évfolyamban napvilágot, Németh László új műveit nagy tanulmányok elemezték. De ezen kívül legfeljebb irodalomtörténetírásaink eredményeit kísérik figyelemmel. Igaz, az utóbbi számokban megszaporodtak a mai magyar szerzők műveit tárgyaló recenziók. Ha viszont tudjuk, hogy öt kritika közül három Tabi László humoreszkjeit, Mihók Éva Kölcseyről szóló ifjúsági regényét és Bárány Tamás íratlan törvényét vizsgálja, az ember elképed a választás esetlegességén. Aki figyelmesen olvassa a Híd elméleti írásait, észre kell vegye, hogy a cikkírók mintha egy fejezettel elmaradtak volna újabb irodalmunk történetében. Némely észrevételek, utalások azt sejtetik, hogy a magyar irodalom fő vonalát még mindig a tíz év előtti vaskorszakban látják megtestesülni: rizsföldek, sztahanovisták, leleplezett ellenségek séma-paradicsomában. Hogy líránk Juhász Ferenc, Nagy László, Pilinszky műveitől kezdve Garam és Csoórin át a még fiatalabbakig mit alkotott, láthatóan nem ismerik, holott ismeretük tán jelentenek annyit a Híd költőinek, mint a különben nagytehetségű Ginsberg Üvöltése. Hasonlóképpen elképzelhetetlen, hogy a Híd fogékony