Jelenkor, 1971. január-június (14. évfolyam, 1-6. szám)

1971-06-01 / 6. szám - Jókai Anna: A reimsi angyal (elbeszélés)

segíti feleségét, a feleség haja is szőke, hosszú, egyenletesen hosszú, minden hajszál milliméternyi pontossággal ér véget a háta közepén. A gyerekek is szőkék, két kislány. Fejükön fehér, hajtott szélű vászonkalap, szalag tartja ösz­­sze az álluk alatt. Foguk kissé előreáll, ettől úgy tűnik, kíváncsiak. - Mégis ez az - mondja Klaus. Elindul felfelé, az asszony és a gyerekek mögé sorakoznak, Klaus szakálla elöl lebeg, mint a pajzs. Kikerülik Jean-Baptistot és Louisát, a köpést, a mártást és a vizelettócsát, egyenként kerülik ki s közben sunyin odalesnek. - Szomorú. Hej, de szomorú - mondja Hilde, s megigazítja a fehér kala­­pocskákat. Jean-Baptiste tövig kinyújtja a nyelvét, Louisa is, bégetnek. - Ezt miért csinálják? - kérdi Hilde. - Ezzel fejezik ki állati lényegüket - mondja Klaus -, és megvetésüket min­den iránt, ami az emberi szellem nagyságát dicséri. A székesegyház, melynek lépcsőjén haladunk, a tiszta gótika pregnáns esete . .. A kisebbik fehérkalapos visszabámészkodik Jean-Baptiste-ra és Louisára. Megbotlik az utolsó lépcsőn. Az apja észreveszi és figyelmeztetően, indulat nélkül belenyomja hüvelykujját a lányka bordái közé. - Jaj - sikoltja a gyermek, de csak ennyit és fegyelmezetten belép a sö­tétbe. - Kiirtjuk őket? Ezeket mind? - kérdezi Louisa. Szórja a zsákból a ra­gacsos papírokat. - Ostoba. Röhögj rajtuk. Látod - Jean-Baptiste fölmutat -, ez is röhög az egészen. Félkézzel eléri az angyal térdét, körbetapogatja, aztán fogják a zsákot, húzzák maguk után és eltűnnek a porban. Klaus hunyorog a hirtelen fényre, becsukja az útikalauzt. - Az oldalhajó gazdagsága vetekszik a kereszthajóéval - mondja. - Sies­sünk, Hilde. Még három hátra van. - Klaus! - az asszony megáll a lépcső alján, a két gyerek mellette s ő könnyedén rájuk támaszkodik. — Kell, hogy legyen itt egy angyal. Valami an­gyal ... — folytatja, bizonytalanul a csöndben. - Úgy írják a könyvek. - Konvencionális megállapítás. Hemzsegnek az angyalok. A középkori templom jellegzetessége - mondja Klaus oktatóan. - De ez egy más angyal... Különleges ... — mondja Hilde s kapaszko­dik a vékony nyakacskákba. Klaus ránéz, szigorúan. - Az angyalok egyformák. Lapos díszítőelem. Nem értelek, Hilde. Hilde mégegyszer megpróbálja, visszalép egyet a lépcsőn, a gyerekek nem követik, megállnak, Klaus lent a kocsinál, ijesztő ez a bomlás, a négyszög meg­­csuszamlása. - Jövök, Klaus — mondja. Simított szoknyával ül a kocsiba. - Hova me­gyünk most? Tudod? - Nem értelek, Hilde - ismétli a férfi. Lyukacsos kesztyűt húz, begyújtja a motort. - Metzből jöttünk, s megyünk Párizson át egyenesen Chartres-be. Vi­lágos? A kislányok megerősítik álluk alatt a szalagot. Hilde bólint, s ahogy a ko­csi előredöccen, ráhull haja az arcára. - Elkéstem - lihegi Madame Chouchou, s­ötöt kopog a kövön botjával. - Pedig ezek adtak volna. Érzem. 502 *

Next