Jelenkor, 1973. július-december (16. évfolyam, 7-12. szám)

1973-11-01 / 11. szám - Kritikák

résztanulmányában (Petőfi, a vándorszínész) nem hallgatja el, hogy maga is hitelt adott a több mint száz éves véleménynek, a sza­porodó s ellentmondásoktól megfosztott adatok azonban egyre kevésbé igazolták ezt az eltévelyedést. Aprólékos munkára, lan­kadatlan szorgalomra volt szükség, meg kellett például állapítani, hogy a fellebbez­­hetetlennek hitt Ferenczi milyen darabokat olvasott, s főleg miket nem olvasott azok közül, amelyekben Petőfi föllépett vagy föl­léphetett, s hiányos ismeretei miként bosz­­szulják meg magukat, midőn összekeveri Iffland és Ducange színműveit. S a végső következtetés: Ferenczi „nem a tényekhez igazította véleményét, hanem elutasító vé­lekedésének alátámasztásához válogatott az ellentmondó forrásokból, mert eleve meg volt győződve arról, hogy a költőnek nem lehetett igazi színészi tehetsége". A kérdésnek önmagában nincs sok jelen­tősége s egyébként is nehéz eldönteni, mi­lyen volt Petőfi színésznek. Sokkal fontosabb - s Fekete gazdag érvelése erről győz meg -, hogy a színészet Petőfi számára s minde­nekelőtt saját színészi gyakorlata a nagy nemzeti célok megvalósításának eszköze, s ezért szól róla mindig hittel, erkölcsi ko­molysággal (Színészdal, Levél egy színész barátomhoz). Fekete Sándort az igazság és csak az igazság érdekli. S nemcsak Petőfit szabadítja ki a legendák és félreértések hínárjából, kortársait is, elsősorban Jókait. Hatvani, akit gyakran jobban érdekeltek saját ötletei, mint mások érvei, Jókait a Petőfi-irodalom „központi méregforrásának" nevezi, s ahol csak teheti, nem fukarkodik az elmaraszta­lással. Fekete azt kutatja, mikor nem csalta meg Jókait emlékezete, mi az, ami forrás­­értékű írásaiban. Mert más a „mesemondó" Jókai, s regényeire, akár A tengerszemű hölgyre is hivatkozni kockázatos, s más az emlékező, a szemtanú és barát, aki időn­ként kísérteties pontossággal tudja felidézni a múltat. Feketét ez a Jókai érdekli s ennek szolgáltat igazságot, elsősorban Hatvani el­lenében. Egy részkérdésben van csupán megje­gyezni valóm. A „Tanultak-e dialektikát a pápai diákok?" című fejezet egy névvel adós marad, az 1831-ben elhunyt pápai profesz­­szor, Márton István nevével. Márton Kant­tanítvány volt, s magyar (!) és latin nyelvű filozófiai munkáit, köztük az 1820-ban meg­jelent Systema Philosophiae Criticae-t nyil­ván sokat forgatták Pápán, már csak jobb híján is. Hegel aligha hatott Petőfire, ebben igaza van Fekete Sándornak, azt azonban érdemes lenne tüzetesebben megvizsgálni, hogy az Életrajzban egyelőre nem is emlí­tett Márton István közvetítésével a min­denre fogékony Petőfi hogyan fogadta Kan­tot. A másfél százados évfordulóra tehát itt van az Életrajz első kötete, s jogos a meg­győződésünk, hogy jó kezekben van a nagy vállalkozás. Fekete Sándor tudományos föl­készültsége, elfogulatlansága s nem utolsó sorban filológusi türelme biztosíték arra, hogy megalkotja Petőfi első tudományos életrajzát, amit a későbbiekben esetleg gaz­dagíthat egy-egy adat, az egészen azonban nem fog változtatni. (Akadémiai Kiadó, 1973.) CSÁNYI LÁSZLÓ Bodolay Géza: PETŐFI DIÁKTÁRSASÁGAI Régi kutatója, alapos ismerője Bodolay Géza az irodalmi diáktársaságoknak, és szép, de nehéz feladatot vállalt, amikor új könyvének középpontjába Petőfi alakját ál­lította. Hogy a feladat szép és időszerű, azt ma­gyarázni sem kell, nehézsége abban áll, hogy a költő életének mozaik­lapjaiból egy­séges, művészi képet kell kialakítani. A szép, időszerű és nehéz problémák egész sorát Bodolay Géza kitűnően oldotta meg. Számos Petőfi-kutató esett már abba a hi­bába, hogy elveszett a részletekben, s ezál­tal olvasóját az adatok egész tömegével is­mertette meg, ezekből az életrajzokból vagy életrajzi részletekből csak éppen maga a köl­tő hiányzott. Bodolay Géza éppen kitűnő szerkesztő tehetségével tűnik ki: végig kíséri a költőt, elvezeti Selmectől Sopronon, Pozso­nyon, Pápán, Kecskeméten, Debrecenen, Eger városán, Pesten, Eperjesen, Késmár­kon, Losoncon, Győrön, Sárospatakon és Kolozsváron át Pestig. Az egész útvonal jól szervezett hálózat: mindenütt olyan irodal­mi társaság működik, amelynek tagjaival kapcsolatban áll a költő, vagy éppen magát a társaságot látogatja meg.

Next