Jelenkor, 1980. január-június (23. évfolyam, 1-6. szám)

1980-03-01 / 3. szám - Bor Ambrus: Réztányér (elbeszélés)

Perényi 18-19. századi grafikákat gyűjt. Elek egyszer azt mondta, hogy két milliót megér a gyűjteménye, 18. századi franciái, 19. századi németjei pompásak. Nulláról indult negyvenötben. Szintén Elek mondta, hogy porcelánnal, kisebb műtárgyakkal is foglalkozik, de azokat csak ad­­ja-veszi. Műértő üzleteléssel teremti elő azt a pénzt, amibe grafika­gyűjtő szenvedélye kerül, de az is lehet, hogy régóta magán-műkereskedelemből él, jól és egyre jobban. Érdekes figura. Isznak. A bor kellemesen hűtött rizling. Vendéglősök tudják, milyen bort kell enyhén hűteni, milyet hidegre. Vöröset nem kell. Ezt Króh az apjától tudja meg: idősb Króh Ferenc állampénztári főtaná­csos minden étkezéskor megivott egy pohár vörösbort, olykor bosszús arc­cal tette le a poharat az első korty után, százszor megmondtam, fiam, hogy ne tegyétek a boromat a jégszekrénybe, szólj a lánynak, légy szíves, hogy ne tegye be. Perényi érdekes figura, kevés közhelyet mond, aztán hamar belebonyolódik Elekkel egy nemrég megnyílt kiállítás méltatásába, bár köz­ben újra tölt, poharat emel, s megkérdi Króht: - Te nem láttad? Króh nem látta. Némi ellenérzéssel, gyanított kisebbségérzéssel ül a fotelban, nézelő­dik. Króht hirtelenül és nyersen emelte ki a háború a mátyásföldi szülői házból, az állampénztári főtanácsosi négy szobából (plusz mellékhelyisé­gek, üvegezett veranda és kert, orgonabokrok, két tuja, utóbbi írásban thuja, szóban is thuja), egyik napról a másikra lett katona, az utolsó ter­ror­roham meg a fölkoncolás-hujjogás harmadik napján. Egyszerre nem volt egyebe egy vulkánfiber-kuffemál, abban néhány váltás fehérnemű, tö­rülköző, szappan, fogkefe, borotvakészülék, papír, ceruza, fölbélyegzett bo­rítékok, cipőkenőcs, sárkefe, négy pár sebtében gyártott, egy régi flanell­­pongyolából szabott kapca. Hogy a flanellkapca föltétlenül szükséges, az idősb Króh Ferencnek jutott eszébe. S még az is, hogy, hát, alighanem először hagyod el hosszabb időre a szülői házat, fiam. Senkinek sem ju­tott eszébe, hogy az értelmetlen és erőszakos mozgósítás talán szerencsé­sen is emelte ki abból az otthonból Króht, a szigorló jogászt, később több­ször is vélekedett úgy, hogy aki egy csapásra lett koldus, az járt jól. Anya­gilag meg társadalmi helyzet szerint közepes senkiből valódi és hiteles senkivé válni egy csapásra jó, nem apránként. Szülei apránként szolgál­ták meg a senki-rangot, Mátyásföldön, Mátyásföld és Pest között ingázva­­botorkálva játszották végig az istenem-pedig­ voltunk-azért-valakik több fel­­vonásos megsemmisülését. Króh nem örül az emlékezetében fölbukkanó emlékeknek, de nem is hessegeti el őket. Megállapítja, hogy Perényi meghökkentően nagy és meg­hökkentően zsúfolt szobája hat rá. Perényi és Elek Max Kiinger nevét említik, valakinek a rézkarcait Max Kiinger némely rézkarcával hasonlít­ják össze. Perényi arcán finom, gunyoros mosoly. Kreh nem ismeri Max Kiingert, csak a nevét hallotta. Az édesanyja, háború után: - Jaj, kisfiam, miket éltünk át. Alig vonultál be, amikor egy éjszaka

Next