Jelenkor, 1984. július-december (27. évfolyam, 7-12. szám)

1984-10-01 / 10. szám - Bori Imre: Jugoszláviai szemle

cia, amely dominálna, és nincs olyan előadás, amely értékeivel kimagasodna, amely gondolkodásmódjával annyira elütne a standard produkciótól, hogy diszkontinuitást idézne elő. A színházak repertoárján egymás mellett sorakoznak manierista és na­turalista darabok. Az uralkodó stílus hiánya az új stílus utáni kutatás következmé­nyeként is felfogható." így Dzevad Karahasan. S a kritikusok? A kritikusok, a jelek szerint, általában unatkoztak. Egyikük rosszmájúan azt is állította, hogy szerinte a szelektor „poszt­­avantgarde-manierizmus" terminusa azt jelenti, hogy unalmas. Hirdették tehát: „Az új színház nem unalom előtti, hanem unalmon túli kell hogy legyen!" Mindezek után talán érthető az is, hogy a legnagyobb belgrádi napilap, a Po­litika, mintegy a színházi évad végjátékaként kerekasztalbeszélgetést szervezett az újságok színházi kritikáiról, és arról, hogyan is tükrözik a lapok a színházi élet eseményeit és gondját-baját. A közölt hozzászólások a vélemények tarkaságát és el­lentmondásosságát mutatják. Talán csak abban értenek egyet, hogy a kritikával baj van. A legsötétebben látó szerint (Ratko Jovanovic) a mai színházi kritikának nincs sem eszmei, sem esztétikai platformja, íg­y nincs szilárd trécéje sem, amikor szín­házi előadást, drámai szöveget kell elbírálnia. Hiányzik, mondja, a „méltóságteljes és tárgyilagos távolságtartás", holott ez tenné lehetővé az új drámai szövegek sok­oldalú vizsgálatát és mérlegelését. De nem lenne szabad hiányoznia az annyira szükséges „jóindulatú szigorúságnak" sem, ami a jó színikritikust mindig is jel­lemezte. Egy másik résztvevő (Velimir Lukic) az újságokban jelentkező kritikuso­kat Don Quijotéknek nevezi, hiszen ők még hisznek az esztétikában és fellépnek a színház védelmében, s mi több, még abban is hisznek, hogy új csúcsok is elérhetők. Egy harmadik hozzászóló (Miodrag Ilic) szerint illuzórikus dolog kritikát írni, hi­szen a színházi botrányok érdekesebbek és nagyobb teret kapnak, mint a komoly művészi teljesítmények. A bizakodó (Dusan Jovanovic) a sötétenlátók ellenében az ország színházi életének gazdagságára, sokoldalúságára és sokarcúságára mutatott: vannak színházi intézmények, tevékenykednek alternatív csoportok, s szemtanúi le­hetünk magánkezdeményezéseknek is, s vannak közönséget és kritikát provokáló előadások, amelyek nagyobb figyelmet érdemelnek, mint amennyiben részesülnek a sajtó hasábjain. Újvidék, 1984. július 8. 891

Next