Jelenkor, 1986. január-június (29. évfolyam, 1-6. szám)
1986-05-01 / 5. szám - Bertha Bulcsu: Ember és gyár (Beszélgetés Borovszky Abrussal)
között 50 méter szintkülönbség van. Ennek vannak előnyei és hátrányai. 1950 tavaszán elkezdődött a város építése. - Akkor ön már kinevezett igazgatója volt a vasműnek? - A helyettes igazgató, Sebestyén János volt az én főnököm. - Igen, de ő Budapesten dolgozott. - Budapesten, de minden héten kétszer-háromszor lejött megnézni, hogy mi történt. Azokon az értekezleteken, melyeket a város és a vasmű építésével kapcsolatban tartottak, mind részt vettem. Tulajdonképpen azt hiszem, akkor kezdtem felszedni az ismereteket, és ezeken a tanácskozásokon nagyon sokat tanultam. Talán megalapoztam az egész további életemet. Én halló típus vagyok és nagyon odafigyeltem, mert minden érdekelt, és azt, amit én egy-egy ilyen másfél-kétórás tanácskozáson hallottam, annak a lényegét meg tudtam jegyezni. És bizonyos idő múlva úgy tudtam alkalmazni, mint a sajátomat, a magamévá tudtam tenni. A két ember között, Sebestyén János és köztem óriási különbség van. Ő egy budapesti mérnök, mint tervezőmérnök dolgozott már. Sebestyén János kiemelkedő figurája volt akkor ennek az iparosításnak. Kiváló képességű embernek tartom ma is. 1936-ban végzett Brünnben, többen végeztek ott, nem tudom pontosan kik, hát ismerem a Karádi Gyuszit, aki miniszterhelyettes volt, Sebestyént. Aki Brünnben végzett, az új élet indításakor mind szerepet kapott és mindegyik nagyon eredményes munkát végzett. Hogy miért nem Magyarországon, azt ugye tetszik tudni. Sebestyén 36-ban, amikor végzett, belépett a Vasas Szakszervezetbe, mint villamos mérnök. Hát aki az akkori kasztbeli különbségeket ismeri? Nem tudom, hogy egyáltalán volt-e mérnök tagja akkor a szakszervezetnek? Ha volt is, nagyon kevés. Sebestyén János ma is tagja a Vasas Szakszervezetnek. Itt van a tagsági könyve a fiókomban, én rendezem neki. Tehát akkor én már kezdtem fölszedni annak a tudásnak az alapjait, ami szükséges ahhoz, hogy valaki iparvezető legyen. 1953-ban, amikor már a Nagy Imre politikának a szele fújt, Sebestyén János leült velem este a vendéglőben. Akkor az volt a divat, hogy úgy általában nyolcig-tízig szoktunk dolgozni. Leültünk az étterembe vacsorázni, és azt mondja, te belejöttél már itt a dolgokba, most már elviszed egyedül. Ettől én nagyon megijedtem. Mert egy erős emberrel jó dolgozni, aki nem csinál napi ezt azt amazt, de a háta mögött áll az embernek. Nekem nagyon segített az a tudat, hogy Sebestyén János mögöttem áll. Sebestyén akkor elment Czottner Sándor mellé miniszterhelyettesnek, ahol megkapta az elektromos területet. Ott is nagyot alkotott. Sztálinvárosban én egyedül maradtam. 1953-ban, amikor érettségi után a városba érkeztem, Dunapentele és környéke olyan volt, mint egy szürrealista álom. Kitűzőként dolgoztam az építőknél. Szép szőlők és kukoricások közé vertük le a karókat, s a bezsinórozások után a kubikusok napok alatt kiemelték az alapokat. Kérdések hordták el a földet, hat-nyolc ló mellé tartozott egyetlen hajtó. Libasorban jártak a lovak, engedelmesen, szinte vakon. Odább, közel a Dunához földgyaluk dolgoztak. Más földgépet nem is láttam. Embergépek dolgoztak mindenütt. Már állt a Május 1. utca, a Sztálin út, és a Duna partján is elkezdődött az építkezés. A vasmű kerítése mögött (oda akkor még nem volt belépési engedélyem) különös alakú gyáróriások álltak, a félig kész kohó, az erőmű kéményei, s a kokszmű hatalmas pepita kéménye. Szinte varázsütésre nőttek ki a földből, s mindenki, aki ott dolgozott, büszke volt rájuk. Már kész volt, és működött a Vasas sportpálya, én is ott atlétizáltam Eső Pál edző keze alatt. A sportegyesület tárt karokkal várta a fiatalokat, mindenki azonnal szerelést ka p90