Jelenkor, 1986. július-december (29. évfolyam, 7-12. szám)

1986-10-01 / 10. szám - Lengyel Balázs: A létezés fantasztikuma (Lator László: Fellobban, elhomályosul)

LENGYEL BALÁZS A LÉTEZÉS FANTASZTIKUMA Lator László: Fellobban, elhomályosul Ritka az olyan egy tömbből faragott költő, mint Lator László. Ritka az olyan egyetlen témájú kötet, mint az övé. A Fellobban, elhomályosul huszonöt év termése, huszonhat vers mindössze. (Irányításul: Pilinszky első könyve tizennyolc versből állt, életművének csúcsa, a Harmadnapon harmincnégy verset tartalmazott.) De ez a huszonhat vers egymásnak felel, egymásnak szinte folytatása 10-15 év távolságból is. Latort egyetlenegy „téma" foglalkoztatja a versben; régiesen szólva: egyetlen „tárgy" ihleti. A létezés. Az eleven anyagi forma létrejötte, majd törvényszerű útja roppant örömök és félelmek között saját elöregedése és megszűnése irányában. Egyszóval, a költészet, a költői mondanivaló leglelke érinti csupán. A görögdinnyének - hadd él­jek egy triviális hasonlattal - csak a szíve. A többit, héját, zöldes-fehér burkát, fekete magokkal villogó édes, piros húsát elhagyja. Számára csak a legtelje van. A kristá­lyos, a legcukrosabb, legromlékonyabb. Sokféle megközelítéssel lehet a létezés fantasztikumáról gondolkozni. Metafizi­kus kiindulásból épp úgy, mint szubjektív átélés alapján. (A költőktől ez utóbbit szok­tuk meg.) De Lator sem a filozófiai kiindulást, sem ez utóbbi változatot nem követi. Ami őt legbelül izgatja: a létezés, mint érzet. Tehát mégiscsak szubjektív, vághatnánk rá. Csakhogy költői szempontból ez nem stimmel. Dehogyis vallomásos költő ő, nála minden érzet általánosított, sőt tárgyiasított, objektivált. (Az „én"-szót költészete nem ismeri, nem használja, maga sohasem lép ki a vers színterére; csak következtetni lehet arra, hogy az érzet, amelyet kibontva ábrázol, az övé — persze ez magától érte­tődő következtetés.) A vékony, de költőileg annál súlyosabb kötet témamenete leírható. Nagyobb egy­szerűsítés nélkül. Egy egész ciklus, nyolc vers, a biológiai létrejövés kényszerét, cso­dáját, extázisát járja körül. A világra­ jövést a „hús féleszméletében". Csecsemőként, növényként, osztódásnak indult fehérjeként. A „névtelen titok": a teremtés modern víziója diktálja a verseket, egy a titok kapujában megtorpanó csaknem darwinista vízió, amely nem a hogyan lehetettre, hanem a milyen voltra kíván felelni. A kelet­kezés kényszerére, a megformálódásra, a magáraeszmélésre rajtunk túli törvények parancsa szerint. Félelmetes és ünnepélyes pillanat ez. Lator úgy fogalmazza: „hosszú zománckék", mikor a megszületett „kilép a lények seregébe", legyen az csecsemő, rügy vagy hús-szirmú, forró bibéjű virág. És nem is az az érdekes itt - hadd ismétel­jem -, hogy Lator az élet keletkezését hogyan képzeli el, őstengerrel, ős­ földmeleggel, bár a víz, a mocsár, a kert növényi bujasága ott motoz állandóan a képzetei között, hanem az, hogy milyen képtelen és fantasztikus csodát lát benne. Hozzá képest a bibliai teremtéstörténet angolosan visszafogott. „És látá Isten, hogy ez jó" - ez a szűkös önkontroll ismétlődik ott a teremtésfolyamat során napról napra. De Lator­­­ez a szokatlan, a teljességgel kivételes — eufórikus a lét ünneplésében; olyasfélekép­pen eufórikus, mint lehet a szülés után a fiatal anya, látva-tapintva csecsemőjét, de mégsem híve el egészen, hogy ez lehetséges, hogy vele és általa megtörtént. Olyan csoda ez is, amely szüntelenül a hitetlen Tamás mozdulatára ingerel: a tapintás bizo­nyosságára. A csodát mi, persze, megszokjuk; számunkra, sajna, még három napig sem tart, úgy tetszik, túl bőven méri az időt a közmondás. De Lator nem szokja meg — ez a kivételes —, hanem épen őrizve, újra és újra borzolódva tőle, együttél vele. A kötet második részében is, amely már nem a létrejövésről, hanem a stabil lé­tezéséről szól, az érett létérzetről, meg tudja őrizni ezt a különleges együttélést. S ez

Next