Jelenkor, 1988. július-december (31. évfolyam, 7-12. szám)

1988-07-01 / 7-8. szám - Mészöly Miklós: A kitelepítő-osztagnál (elbeszélés)

MÉSZÖLY MIKLÓS A kitelepítő-osztagnál Emlékül Attinak és Hammerburgeréknak • a temetőbe - Cigánynak a vágóhídra. (A nevek és helységnevek a képzelet rá­­togásai) Csak a ló magányos. Az első pillanatban megtetszettem neki, később be­vallotta. Harmadik hónapja dolgozott a svábokat kitelepítő stábnál mint te­nyészállatszakértő, engem a megyétől rendeltek ki az élelmezési csoporthoz. Előzőleg a Velencei-tó környékét csavarogta végig, aminek főképp azért örült, mert onnét sűrűn be lehetett járni Székesfehérvárra özvegy Pázmándynéhoz, akinél gyönyörűbben senki nem tudta élvezni a lóhágatást. A háború névtelen­ségbe taszított mártírjai a lovak. Nem kapnak szobrot, emléktáblát, tábori­postát, sem ezen, sem a másik oldalon. Nem írnak róluk monográfiát. Nem tudnak úgy megdicsőülni, mint a tyúk, a disznó, akiknek még a legelvetemül­tebb harcok idején is kijár a szertartás. Hiába szivárog le a robbanáshoz a pincegádorba, ahol a család meghúzza magát, a néne utolsó pillanatig ken­dője alá szorítja a verdeső kakast, és hagyja, hogy tésztalapos mellét a csor­bult csőr összecsipkedje. S csak azután csurgatják a vért a zománcos lábosba. A disznónak is kijár a rituálé a gránáttölcsér gödrében, ahová összekötözve eresztik le (nehogy az udvart pásztázó golyók végezzenek vele orvul), s mi­előtt megkapná a kést, előbb körbejár a pálinka, hogy szenteltessék meg a bé­ke és a sódar. A ló másképp szomorú. Mikor már nem bírja, elszakítja magát a körtefától, ahová kikötötték és lógó belekkel átüget a bajai utászok két ak­­nasávja között a kiégett Csávosdi-majorig, ott rogy össze a sötétkék ég alatt, míg a fagy szoborrá nem mintázza és nyitott szemét be nem fújja a hó. Ké­sőbb annyi történik, hogy a majorból éjszaka kilopóznak hozzá, fejszével szét­hasogatják, majd darabonként hazavonszolják rőzseszánon. Pázmándy pro­fesszor akkor halt meg, mikor a város utoljára cserélt gazdát és a görög auk­torai az utolsó kötetig elégtek. Attól kezdve napokig nevetett, végül az egyik reggel belekóstolt a saját ürülékébe. Ennek már csak az utóbűzét lehetett érez­ni azon a nyáron, mikor mi kerültünk sorra, hogy új elgondolások szerint se­gédkezzünk a történelemnek. Igyekeztünk egy másik, újabb hazugságot tör­vényessé púderezni. Kipróbált nyersanyag voltunk, a statáriumtól, internálás­tól mindenki fél, akár katonai az, akár békebelien vigyorog. A háború is csak

Next