Jelenkor, 1990. január-június (33. évfolyam, 1-6. szám)
1990-05-01 / 5. szám - Esterházy Péter: Hrabal könyve (A hűség fejezete VII.)
Anna söpört végig az utcácskán, mint egy tájfun. Ha minden igaz - ha -, akkor már csak az estét kell megvárni, és vége... De hol van Balázska? Balázska mindig hiányzott neki, akkor is, ha mellette volt. Csocsó elmúlt harminc éves, növekedett benne a szemérmetlenség, bár küzdött ellene. Angyalok jönnek, angyalok mennek. Fölnevetett, mert eszébe jutott, hogy Anna is angyalcsináló, majdnem. (Hol van az ártatlanságod? Nem azt mondom, hogy elveszett, de hol van?, kérdezte egyszer egy barátja.) A szürke-kék derengésben föltűnt Balázska. Tudnivaló, az angyalok nagyok és fehérek. De Balázska amolyan barnásnak látszott, és bizonyosan nem volt több 180 cm-nél. Nem szállt be az autóba, csak úgy odaült, oldalvást, ahogy a római lányok a mopedeken, háttal a barátjának. Sokáig hallgattak, angyal mércével is. Csocsó tekintete nem tudott elszakadni a fiatal fiú nyakszirtjétől, nem számít. Hogy a nőgyógyászt elintézte-e. Hogy volt-e komplikáció. Hogy akkor lassan mehetnek is, Isten dicsőségére elvégezvén dolgukat. Ekkor Balázska rikácsolva kajabálni kezdett, egy vénasszony, egy boszorka: - A fény rabszolgája vagyok! A világosság ügynöke! A káprázat csatlósa. - Lihegett. - A ragyogás prolija. - Te ittál - hunyta le a szemét Csocsó, de ezt Balázska már nem értette, nem volt angyal többé. Annára gondolt, az izmos lábszárára, a háta ívére, és kieszelt egy apró selymes bugyit is, és arra is gondolt. Hiányzol, hiányzol, hiányzol. Balázskának önmaga volt kevés, maga volt magának kevés, ezért hiányzott neki Anna, csak ő maga tudott testet ölteni, de az asszony benne nem. Vagy így valahogy. Az utóbbi napokban, akár egy rossz cirkuszi bűvész, minden trükköt bedobott, hol láthatatlan lett, hol Alain Delon, csakhogy Anna fölfigyeljen rá. A szíve is hevesebben dobogott. Úgy gondolta, helytelenül és romantikusan, hogy az a zsongás a bensejében, az a szeráfok éneke. Csocsó nem érdek nélkül hagyta, hogy sírdogáljon a vállán. Márpedig az a nő angyal. Anna. Legalábbis angyalszármazék. A szeplők a bizonyíték, a Nap nyoma. A szeplős ember is fénylény. Elképzelte báli ruhában, arcukon őszinte érzések tömkelege, halk muzsikára lépdelnek... akaratod ellenére, akaratod ellenére én, suttogja az asszony fülébe, aki nevetve bólint, igen, igen, így lesz, akaratom ellenére, és cirógatni kezdi a fiú arcát, és az vissza, az orrát, az ajkát, a sok arany pöttyöt. Hirtelen Anna mellei közé fúrja az arcát. Balázska igyekezett úgy gondolkodni, mint egy férfi. Olyan grimaszokat is vágott. Szemerkélt az eső a sötétben. A házaspár az ágyban feküdt, a gyerek-ügy keresztény szellemben elboronálva, a környék pedig, ha majd eltűnik „az ávósok autója", föl fog lélegezni. Csocsó nem tudta, megveti-e vagy csodálja Balázska elszántságát, hátulról könnyű csókot lehelt a fiú feje búbjára. Nem néztek egymásra. Balázska becsapta a kocsiajtót, a Lada egy szökkenéssel a levegőben termett, és eltűnt a felhők közt. Az öreg Kondász elvette a szájától a pintsert. Rendőrautó a levegőben?, legyintett, már semmin nem lepődött meg, nyilván megint kitaláltak valamit... Balázska, a segédmunkás a szomszédból, kisétált a sarokig, a fekete, szurkos póznának dőlve szívta nagy sóhajtásokkal a cigarettáját. Amikor elpöckölte a vörösen izzó csikket, az a nedves úttesten sziszegve kihunyt, mégis... mégis az a csikk volt a világ középpontja (és ma is az). (Ezzel vége az általunk közölt fejezetnek. A regényt az Ünnepi Könyvhéten jelenteti meg a Magvető Kiadó.)