Jelenkor, 1990. január-június (33. évfolyam, 1-6. szám)
1990-05-01 / 5. szám - Tompa Gábor: A kritikus kalandja (Mircea Iorgulescu Caragiale-könyvéről)
TOMPA GÁBOR A KRITIKUS KALANDJA Mircea Iorgulescu Caragiale-könyvéről Köztudott dolog, hogy a nagy irodalmi alkotások olyan világ megteremtésére is képesek, amely - meggyőző művészi erejénél fogva-olykor „lekörözheti" a valóságot. A remekművek különböző hősei állandó viszonyítási alapul szolgálnak mindennapi életünkben is. Úgy beszélünk Catavencuról, Trahanacheról, Zitáról, Zoéról, Rico Venturianóról, mint ismerőseinkről, munkatársainkról vagy éppenséggel távoli rokonainkról. Caragiale kifejezései a mindennapi beszéd szintjén is elég gyakorivá váltak. Amikor ezeket a kifejezéseket halljuk, legtöbbször elmosolyodunk, még akkor is, ha beszélgetőpartnereink elfelejtik kitenni az idézőjelet. Számtalan példa van a történelemben arra, hogy neves politikusok - beszédeikben vagy politikai ellenfeleikkel folytatott polémiájuk során Gogol, Gribojedov, Machiavelli, Balzac, Cervantes és mások hőseihez fordulnak „segítségért". Ily módon egyfajta közeledés jön létre a kortárs valóság és a szóban forgó írói világok között. A nagy irodalmi alkotások magyarázói természetesen a legtöbbször annak a kornak az összefüggéseiben tárgyalják, elemzik a művet, amelyben írójuk élt és alkotott. Nos, Mircea Iorgulescu 1988-ban megjelent kiváló Caragiale-esszéjében (Marea tranconealä- A nagy fecsegés) mintegy hátat fordít ennek a „hagyománynak". Vakmerő mozdulattal vágja el azokat a szálakat, melyek a nagy román klasszikus világát kizárólag önnön történelmi korához horgonyozták. E gesztus eredményeképpen e világ elnyerheti régesrég áhított autonómiáját. Mint minden önállósodási folyamatnak, a Iorgulescu által indítványozottnak (és fölvezetettnek) is megvannak a maga bonyodalmai. Tetten érhetők azok a rafinált esszéírói módszerek, melyek elősegítik, hogy ez az önállósulás könnyedén, minden erőltetettség látszata nélkül mehessen végbe. Az egyik ilyen módszer a könyvtárnyi Caragiale-irodalomra történő hivatkozás csaknem teljes mértékű kirekesztése, az iskolás fölvezetési modor határozott elvetése. A nyomasztó bibliográfiai pontosság helyét a fesztelen otthonosság foglalja el. Caragiale hősei „kilépnek" az irodalomtörténetből, hogy ezáltal be- vagy visszaléphessenek a történelembe. Ily módon ez a világ a független valóság státusát nyeri el. Ezzel a kritikus elkerüli a Caragiale-életmű neves tanulmányozóitól történő elhatárolással járó csapdát is: a gyors eltévelyedést az utalások és hivatkozások végtelen útvesztőiben. Iorgulescu másik, igen eredeti módszere abban áll, hogy „átcsúsztatja" olvasmányélményét életben szerzett tapasztalataira. Vagyis azonosítja azt „utazói" tapasztalatával. Arról van szó ugyanis, hogy a szerző az előszóban egy utazó szerepét szánja magának: „úgy érkeztem meg Caragiale világába, mint egy utazó egy számára teljesen idegen világba. Mint egy hajótörött egy ismeretlen szigetre, mely nagyon sok szempontból furcsának, valószerűtlennek tűnik, és mégis valóságos..." A kritikus széltében-hosszában bejárja e szigetet, megismerkedik leghíresebb lakóival, részt vesz a legfontosabb eseményekben, majd hazatérve megírja útinaplóját: „saját foglalatosságomhoz úgy tértem meg, mintha álomból ébredtem volna, mintha egy idegen vidéken jártam volna, és most megpróbáltam leírni azt, rendszerezni ott szerzett tapasztalataimat..." Minden útinaplónak tetemes részét a leírás alkotja. A Caragiale világában bolyongó Iorgulescu aprólékosan lejegyez minden jelenséget, amellyel e kalandja során találkozhatott. Az ott szerzett tapasztalatok olykor ellentétes előjelű érzelmeket keltettek fel az utazóban: „Caragiale világában egyfolytában érezni a nevetés kísértését. (...) Ám e nevetés mögött mindig ott bujkál a rettegés. Csak kacagsz, kacagsz, amíg meg nem rémülsz." Mircea Iorgulescu ideológusi elhivatottsága nyilvánvaló. Ezt bizonyítják eddigi könyvei is. Az ideológus beteljesedésének legtermékenyebb talaja a valóság. Bizonyos okoknál fogva Iorgulescu megtorpan könyv és valóság határán. Innen származtatható