Jelenkor, 1990. július-december (33. évfolyam, 7-12. szám)
1990-07-01 / 7-8. szám - Bertók László: Priusz
kaptam is, és azt a börtönfelügyelőségnek beadtam, így most már azt hiszem semmi akadálya nem lesz annak, hogy a 3 kg-os csomagot postára adhassák. Marton ügyvéd : Kérem, én azt a csomagot sohasem kaptam meg, mert október 20-án, a tárgyaláson „ideiglenesen" szabadlábra helyeztek, de kérem, én az ÁVH-n és a bíróságon a nem létező „bűneimet" is beismertem, s még föllebbezni se mertem, mert attól féltem, hogy a második fokon többet kapok. Azazhogy fogalmam sem volt, mi lenne a jobb. Az ügyvédemtől, aki végül is nem az lett, akit apám szeretett volna, vagyis hát akit apámnak az ismerősök ajánlottak, hanem akihez az efféle ügyek tartoztak, a „munkaközösség vezetője", tőle szinte semmit sem tudtam meg, „emberi kapcsolat" nem alakult ki közöttünk. Amikor a börtönben a tárgyalás előtt megkaptam a vádiratot, a következő séta során úgy helyezkedtem, hogy Dr. Léhner János mellé kerüljek. Ő ügyvéd volt, mellesleg az egyik volt vései földesúrnak a fia. Apám korosztálya, talán az ő apja már nem is élt akkor, s ő lett volna a földesúr, ha nincs a földosztás negyvenötben. Én a nevén kívül annyit tudtam róla, hogy Marcaliban él és ügyvéd. Amikor az ávóról átvittek a megyei börtönbe, ötvenöt szeptemberében, ő már ott volt. Másik cellában, dehát jöttek, mentek a hírek, hamar megtudta, hogy vései vagyok, ő kezdte az „ismerkedést" sétáláskor a börtönudvaron. Az egyik sétán a markába csúsztattam a vádiratomat, másnap visszadugta a kezembe. Rémülten adta tudtomra, hogy „ezért tíz évet is kaphatsz". Dr. Léhner János szavaival a fülemben mentem a tárgyalásra. Valósággal megkönnyebbültem, amikor kihirdették az ítéletet - amit egyébként sohasem láttam - hogy 8 hónapot, a közügyektől való hároméves eltiltást kaptam, s hogy a két hónap „előzetest", az ávót is beszámítják, s hogy ezennel szabadlábra helyeznek, a „büntetés hátralévő részének a letöltésére később hívnak be". Talán hirtelen azt hittem, hogy vissza se hívnak már. Zsovár, az elsőrendű vádlott tizenhat hónapot kapott, Weisz, a másodrendű vádlott ugyanannyit, mint én, Horváth viszont megint csak tizenhat hónapot, mint Zsovár, hiába volt negyedrendű vádlott, ha egyszer „kulákgyerek" volt. Egyébként egyedül ő fellebbezett, s ezzel is összefügg, hogy egyedül neki nem kellett ismét visszamennie a „hátralévő rész letöltésére". Mentem haza a szüleimmel Vésére, s öt nap múlva beléptem a „Táncsics" Mezőgazdasági Termelőszövetkezetbe. Abba, amit szeptemberben, akkor kalapáltak össze, amikor engem az ÁVH kaposvári pincéjében puhítottak. S ahová édesapámat azzal kényszerítették be, hogy azt mondták neki, „sohasem fogja megtudni, hogy hol van a fia, ha nem írja alá a belépési nyilatkozatot." Rajtam kívül két idősebb parasztot is elvittek, megvertek, nem is beszélve az egyéb eszközökről. A falu össze volt roppantva, ki a félelem, ki az úgy is-minden-mindegy-már érzésével „belépett". Volt már egy régebbi téesz Vésén, többségében a valamikori cselédekből, akik földet igen, de se jószágot, se szerszámot nem kaptak a földosztáskor, s kínlódtak csak, úgy is, így is. Most egyszerre két téesz is alakult. Az egyik a „szegényebb népekből", a másik a középparasztokból. „Kulák" csak kettő volt, a két malomtulajdonost minősítették azzá, amikor államosították a malmukat. Ez a három „kis téesz" oszlott aztán föl, robbant széjjel egy év múlva, ötvenhat