Jelenkor, 1998. január-június (41. évfolyam, 1-6. szám)
1998-02-01 / 2. szám - JAK Tanulmányi Napok '97 - Márton László: A kitaposott zsákutca, avagy történelem a történetekben (Két példa)
szándékkal közelít, másrészt mindhárom szólam mögött a Háyra jellemző ironikus attitűd áll (amely a szereplők és a helyzetek pátoszát nem semmisíti meg, csak felfüggeszti; az sincs komolyan véve, hogy Háy semmit sem vesz komolyan, mert időnként mintha komolyan venné a történetszemlélet vagy a meseszövés konvencióit, majd egy bekezdéssel később mégsem); harmadrészt pedig azért, mert a paródia mindig imitatív jellegű és a hiperbola - legalábbis Háynál - parodisztikus. Ám a szövegen belül világosan elkülöníthető a háromféle szólam s az őket formáló írói szándékok. Előfordul, hogy Hay motívumokat idéz fel imitatív célzattal; ezek többnyire ifjúsági regények motívumai. Nem hiányzik az egzotikus kalandregény imitálása (lásd Drake kapitány dél-afrikai epizódját a 20. fejezetben), de a legtöbb imitáció gárdonyizó jellegű (összeesküvés Kanizsán a 16. fejezetben, szöktetés a kandallón keresztül a 18. fejezetben stb.; motívumimitáció mindaz, amire a fülszöveg a fönt idézett módon utal). Emellett azonban imitatív jellege van némelykor a hangvételnek, az előadásmódnak is: ez erősen, sőt túlfűtötten lírai színezetű, s távol áll attól, hogy parodisztikus legyen. A parodisztikus szándék is kimutatható mind a hangvétel, mind a motívumok szintjén. Háy neológ archaizálásai mind-mind parodisztikus szándékról tanúskodnak („vérlocskos évek", „mennyi bajság zúg már most is a testünkben", „a maga szívét oly mód megfertezte a valóság, hogy még a szavai is leprakért frecsegnek" stb., a szabálytalan szóképzéseket legtöbbször képzavarba vezetik az archaikus nyelvi emlékeztetők). Ennél is gyakoribb a gárdonyizó pátosz nyelvi paródiája („Holott az ordas [ti. Köprüli kanizsai parancsnok] vadult szemei vérre lesnek. Ét nappal gömbre tömi beleit, s feléli keresztény honunkat. S mikor nem rágnak élfogai, szájmérgét ráleheli a vidékre, s megfullaszt bennünket"); ez részint kioltja a tárgy leírásának elmélyítése iránti esetleges olvasói várakozást, részint arról győzi meg az olvasót, hogy az elbeszélői szólam látszólagos naivitása az elbeszélői szándék reflektáltságából fakad, részint problémátlanná teszi a meseszövés kisebb-nagyobb zökkenőit. (Különösen szembeötlő ez a 8. fejezet végén, ahol az elbeszélő mintegy véletlenül kihallgat egy párbeszédet, amelyben készen kapjuk a cselekményt továbbvivő „titkos" információkat: „A tündöklő budai asszony - szólt ki az árnyékból a fiatal férfi - íme, hát végképp elhagyta a fegyverkovácsot", az ismeretlen beszélgetőtárs pedig előbb még fel is címkézi magát: „Amikor feladatomra vállalkoztam, hogy a király titkos küldönceként járom ezt az elárvult földet" stb.) Gyakori a motívumok paródiája is. A kanizsai epizód eleje és vége, mint említettem, imitatív jellegű, a romantikus történelmi kalandregény sémáit ismétli, a jelenetezés hézagaival és parodisztikus képzavarokkal megspékelve. Közbeékelődik viszont egy önmagában véve paródiának tekinthető motívum, Köprük elpusztításának terve, amelynek most csak a kulcsötletét idézem: „Ha a szív állandó, időpontos ütései adják az élet erejét, akkor mindezen ütések megbomlasztásával a halál kerekedik előre. Amit kigondoltam, az az ellenütés. Éjszaka odalopózunk a palota falához, s egy kalapáccsal ritmusosan ütni kezdjük a követ, éppen ellentétesen Köprüki szívének ritmusával. Addig ütjük, míg az ellenütések meg nem zavarják a szív mozgását, s nem kavarják össze a ritmust, s ekként el nem pusztítja a saját szív azt a szervezetet, amiért élnie rendeltetett." Ez az ötlet még két oldalon át variálódik és gazdagodik. Annáról egy bekezdésben egyszerre derül ki, hogy Köprük szeretője, s hogy részese az összeesküvésnekáltalában jellemző Háy írásmódjára, hogy a cselekmény azon fordulatait, amelyeket a romantikus regény hosszas előkészítéssel és színezéssel emelne ki, egy-két mellékmondattal odacsapja, amitől az előadásmód megint csak parodisztikus színezetet nyer); a terv szerint „egyik kezét" [Köprüli] „mellkasára helyezi, a szív fölé, a másikkal pedig int, hogy épp most dobban, s mi pedig meglátva az ütés idejét, csapunk és csapunk és csapunk". További variációt jelent az elbeszélő észrevétele: „hogy a puha női kéz mikor érzi a dobbanást, mikor int a másikkal, mikor pedig az alulálló észreveszi, és maga is mozdulatra indítja a karját, pont annyi idő