Jelenkor, 2004. július-december (47. évfolyam, 7-12. szám)
2004-07-01 / 7-8. szám - Konrád György: Ha megkérdezik
Egyszer csak séta közben a kútból szemem láttára kiszállva Kalligaro elém állt, és nyájasan nyújtotta a kezét kislányunknak, Zsuzsinak, aki a jövevény kedvéért nem volt rest engem faképnél hagyni. Kalligaro belépett a családunkba, és jóformán mindent elfoglalt, ami elfoglalható. A karját kínálta anyámnak, és persze ő sem vesz észre semmit. Sőt, ez a Kalligaro még szorgalmasabban hordja a csemegét anyámnak, úgyhogy ő csak annyit gondol, hogy a fia most, lám, figyelmesebb. Hízeleg és udvarol a feleségemnek, nevetésre ingerli, ami persze jól jön, mert egy háromgyerekes anyának némelykor elege van az egésznapos rohangálásból, intézkedésből, gyerekvisításból, szeszélyeskedésből, disznóólból, ilyenkor a panasz az enyém, de Jutka erre a szemfényvesztő házibarátra mosolyog. Kalligaro meghajol az esetleges mai nap előtt, ez a birtoka, ittlétének eltűnő árnyéka. Most inkább nem helyeződik át egy ködalakba, egyik mondatról a másikra lép, nincs szöveget megelőző cselekmény, az észjárás maga a mese, egyik szó hívja a másikat, az emlékek elhatárolhatatlanul egymásba kapaszkodnak, és így lesz a könyv hosszúra nyúlt tartalomjegyzék. Kalligaro akkor tud a tárgyára figyelni, ha ő maga nem kérdés önmagának, ha nem kell tanakodnia azon, hogy mit csináljon holnap vagy jövő ilyenkor. Az önsajnálatot elhessenti, az olvasó felé fordított tükörrel hátrál. Asztalhoz ülve folytatni próbálja tegnap félbehagyott magánbeszédét, neki az írás életfunkció, mint a testmozgás vagy a tisztálkodás. Fogdossa a golyóstollát, és az egyszer csak megindul, Kalligaro megy a tolla után. A gyermeki ránézés az első lépés, azután elkezdődik a sodrás, amit a pontosító sűrítés követ, a saját vállára áll. Később észleli, hogy az érvényes, megtartható szöveg kidomborodik a papírról. Azt szánja másoknak, amit magának mond. A másik ember, mihelyt kilépett az ajtón, nyugalmas kép lesz, noha Kalligaro tudja, hogy a távozó önmagától nincsen távol, és egyáltalán nem nyugodt, de nincsen írás koncentráció, más szóval önzés nélkül. Munkaláz idején semmit sem utál jobban, mint a fecsegést. Aztán elszégyelli magát, és jön az irgalmas misztika. Az arányos látáshoz távolság kell, visszatekintés és az egész bekeretezése. Nem érez bűnbánatot amiatt, hogy kötelezettségeiről időnként megfeledkezik. A köré záródó világot lezárható és hordozható kofferré alakítja át. A csapatokból kihúzódik, megnézi őket, eszébe sem jut, hogy törzsfő legyen, nem tervez akciókat senki ellen, a környezetét inkább érteni próbálja, szembenéz, de nem áll szemben vele. Kalligaro minél kevesebb harcot igényel, éljen ki-ki a maga módján minél kevesebb tilalommal. Ha néha panaszkodik is, nem cserélne mással. Kalligaro indulatos kos, és nem mindig megértő, de már régen nem aszerint nézi jónak vagy rossznak az embereket, hogy őhozzá milyenek. Gyanakszik az ítéletekre, és átlép az eszmei sorompókon, kényelmes a közszerepléshez, és szívesebben tölti az éber órákat az asztalánál egyedül, nem akarja semmire sem rábeszélni az ismerőseit. Irodákban, gyűléstermekben otthontalan. Ha telefonon felhívják, elég barátságos, de a távollevőknek nem ír, fájdalmasan, kínosan nem ír leveleket. Ha meglátogatják, vagy ha Kalligaro megy vendégségbe, nem undok. A találkozásokat inkább elfogadja, mint kezdeményezi.