Jelenkor, 2004. július-december (47. évfolyam, 7-12. szám)

2004-07-01 / 7-8. szám - Konrád György: Ha megkérdezik

dulattal üdvözlik. Az utcasarokról valaki int, baráti alak, utánozhatatlan mosollyal. A város házhoz jön. Van az asztala előtt egy szobányi balkon, nézege­ti a növényeit, néha már képes akár egy óra hosszat is elnézni a jegenyefa rezgő lombozatát. A kávéházban csendesen szól a zongora, és hajlékony acélseprűvel a dob. Mi másra gondolna a vendég, mint a paráználkodásra? A depresszió holnap kezdő­dik, ez most a mániacsúcs. Kalligaro megborzong, a szalonzenekarnak is nevez­hető cigányzenekar eljátsza a nemzeti himnuszt, mindenki föláll, egyik-másik szem sarkában könycseppek fénylenek. Voltak városok, ahol Kalligaro szemtelen és frivol­is tudott lenni, itt nem volt az, komoly volt és udvarias. Az arányérzék határain belül a magáévá tette a he­lyi ügyeket. Azért hazudok egy kicsit, hogy egy kicsit igazat mondhassak, sut­togta a fülébe az ismeretlen vendég. „A hazugság színváltó és termékeny, ezzel szemben a valóság hazugság - szokta mondani Dixi, az elmés kávéházi semmi­rekellő. - Mi ez az állatias ragaszkodás a helyhez? Majdnem minden hely megfe­lelő, de nem egészen, ezért kell tovább menni. Ami a hátunk mögött van, az már nem érvényes. Magában, Kalligaro, az a rémes, hogy mindig az a pad a legjobb a világon, amelynek van szerencséje a maga növekvő súlyát tartani. Messzire néz, ami talán azzal is összefügg, hogy nem megy messzire." Oldalról figyelem ezt a kútból felszállt Kalligarót mint látványt, külön megyünk, Kalligaro fontoskodik és fickándozik, mint Gogol novellájában az Orr, aki a tu­lajdonosától meglóg, és cilinderrel, bundában, sétapálcával hintóba száll. Kalligaro képes a bankban aláírni a nevemet, és én, ahelyett, hogy hamisítót kiál­tanék, hallgatok. Mindenütt megjelenik, ahol én szoktam, fel-alá járkál az ut­cánkban, ácsorog könyvesboltokban, kávézik kávézókban, borozik borozókban, előadásokat tart és interjúkat ad helyettem. Ebbe belenyugodhatnék, mint a férj, akinek lefűzik a nőjét, de ő ebbe nem hal bele, lehetnék most valaki más. Fatális eset, hogy ez a Kalligaro kinézett magá­nak engem a lexikonból, és úgy döntött, hogy ezentúl ő viseli a képemet. A do­logban az a figyelemreméltó, hogy ez neki jobban sikerül, mint nekem. Kalligaro mindenütt úgy lép fel, mintha ő lenne az igazi, engem meg a könyökével hátra­­lökdös, vagy mint az ikertestvérét mutat be, aki valami száraz foglalkozást űz. Kárbecsüsnek mond egy biztosítótársaságnál. Megesett már, hogy meguntam ezt a Kalligarót. „Hordd el magad, szemfény­vesztő fráter!" Erre neki volt képe azt felelni, ha nem kotródom, majd ő perel be engem garázdaságért. Döntsön a bíróság, hogy melyikünk az igazi! Beperel to­vábbá hitelrontásért is, zavaros ostobaságaimmal ártok neki. És még ezt is mondta: „Eleget voltál már itt. Biztosan unod is már. Nem lehet olyan részegítő folyton önmagadat játszani." Tisztelt olvasó, ha nem hiszed ezt a halligatót, hát nem hiszed, akkor tedd le a könyvet, és mérgelődj, hogy feleslegesen adtad ki a pénzed. De te ide, kedves olvasó, nem azért léptél be, mert a színigazat akarod hallani, hiszen azt itt csak úgy kaphatod meg, ahogy a magántalálkahelyen a tiszta szerelmet, habár az sem lehetetlen.

Next