Jelenkor, 2006. január-június (49. évfolyam, 1-6. szám)
2006-06-01 / 6. szám - Gajdó Tamás: Babits Mihály színháza
napilapban megjelent néhány soros színikritikáiban volt alkalma közölni. 1908 februárjában az alföldi nagyvárosban megfordult a Thália Társaság. A vendégjáték két előadásáról Babits készítette a beszámolót. Herman Heyermans A Remény című művéről szólva mintha egyenesen nekem szegezné kérdését: „Szeretném megkérdezni a jövő század művelődéstörténetíróját, mivel hat inkább a Tália a magyar színészet nívójára, játékával vagy a darabjaival. Mert a darabok, az új, szokatlan darabok, kényszerítik és emelik a színjátszást." Ezt a kritikát egyébként felfedezte már a Babits-irodalom: Gál István kiadta a Tiszafa című folyóirat 1975 novemberi számában. A fiatalkori írásokat forgatva körvonalazódnak Babits színházról vallott nézetei. Kezdetben néha mintha ellentmondásba került volna önmagával, hiszen a dráma sikerét a színészi alakítás sikerének tulajdonította. Tegyük azonban hozzá, hogy kizárólag jó színészi alakításokat látva nyilatkozott így a fiatal kritikus. A Cifra nyomorúság című Csiky Gergely-darab szegedi előadásáról jegyezte fel, hogy „becsületes s diszkrét játékos volt Makó az öreg diurnista szerepében. Igazán Csiky-alak, akit nem tagadott volna meg az író. S vájjon nem ez a főalakja a Cifra nyomorúságnak, s nem ő-e az, aki a maga egy forint ötven krajcár napidíjával megmenti és életben tartja (az irodalom és a színpad számára) a regényes és unalmas Esztert és Bálnayt?". De Babits azzal is zavarba ejti a mai elemzőt, hogy írásában hirtelen hangot váltott, a kritikusból egyszerre néző lett, s így fejezte be rövid írását: „Jól mulattunk, elemünkben éreztük magunkat, nevettünk és sírtunk, úgy éreztük, hogy a szerző és hősei közülünk valók, úgy gondolkoznak, mint mi, megértettük őket, megértettünk mindent, és ez jól esett. Mai irodalmunk előre sietett, a mi irodalmunk mindig előre siet, de nekünk jól esik megállni azokkal, akik harminc évvel ezelőtt értek idáig, ahol most mi vagyunk." Név nélkül jelent meg az a tárcája, mely Henry Bernstein mára teljesen elfeledett, Sámson című darabjáról szólt. Babits már ebben az írásában a kinematográffal (a film ősével) hozta kapcsolatba a színházat, s a közönségről megvetően szólt („a közönségnek mese kell, esemény, cselekvény"), majd megjegyezte: „a dráma kezd kifelé evezni az irodalom csendes tengeréből a zajosabb partok felé." A kritikus Babits leginkább a Gül baba című operett és A dolovai nábob leánya című Herczeg-darab bírálatakor volt elemében. Az utóbbit az ifjúságnak adták elő, s az előadást „kis tenyerek tapsa, sima ajkak csengő nevetése honorálta". Az írás végén azonban nem a kritikus és a közönség vált ketté, hanem az író fakadt ki azzal a színházi eljárással szemben, hogy „ízléstelen, irodalomban tájékozatlan kézzel" „megkurtították" a művet. Ráadásul ezt éppen ifjúsági előadáson tették.10 Sokkal fontosabb ebből a szempontból Molnár Ferenc Az ördög című darabjáról írt néhány soros kritikája, melyet érdemes teljes terjedelmében idézni: „Csütörtökön este zsúfolásig megtelt a színház. Az ördög jelent meg a színpadon. Molnár Ferenc darabja, amely diadalt aratott a külföldön és alapos háborúságot csinál az akadémia körül. Megnéztük ezt az előadást abból a szempontból, hogy a színház, amelynek a föladata az irodalmat terjeszteni, miként végzi ezt a föladatát. Nos hát, rosszul végzi. Szerdán egy Herczegszínművet szemérmetlen tudatlansággal összevissza kurtítottak az ifjúság számára, arculcsapva minden irodalmi ízlést, csütörtökön pedig belekontárkodtak Molnár Ferenc író művészetébe, komisz szójátékokat csináltak és viccelődtek ahelyett, hogy a vígjáték 6 Babits Mihály: „A Remény. A Tália-Társaság búcsújátéka'', Szeged és Vidéke, 1908. február 15. 5. 7 (b.m.) [Babits Mihály): „A Cifra nyomorúság", Szeged és Vidéke, 1908. február 19. 5. 8 [Babits Mihály): i. m., uo. 9 „Sámson", Szeged és Vidéke, 1908. február 21. 2. 10 (b. m.) [Babits Mihály): „A dolovai nábob leánya", Szeged és Vidéke, 1908. február 27. 9.