Jelenkor, 2015. július-december (58. évfolyam, 7-12. szám)
2015 / 11. szám - Dániel Zsuzsa: Emlékeim - zsidólánynak lenni 1944-ben
nek" minősült. Ez egészen 1944-ig bizonyos esetekben mentességet, kedvezményeket jelentett személy szerint neki és a családja számára. (Például az első két alkalommal, amikor Fegyvernekre és Gyomára hívták be magyarországi munkaszolgálatra, rangjelzéses katonai egyenruhát viselhetett, míg a többiek saját civil ruhájukat hordták.) Én a kivételezettség előnyét az elemi iskola elvégzése után élvezhettem először. Ekkor már nemcsak az egyetemi, de a gimnáziumi felvételeknél is érvényesítették a zsidótörvényben előírt numerus clausust. Az egyetlen szolnoki leánygimnáziumba évfolyamonként legfeljebb két zsidó származású diákot vehettek fel. A felvételnek két előfeltétele volt, a „kivételezettség" és a jeles tanulmányi eredmény. A lehetőség azonban csak akkor teljesülhetett, ha más vallású diákokkal nem telt be a tervezett osztálylétszám. Emlékszem, Apuval egy egész délelőtt szorongva ültünk az iskola lépcsőjén, és vártunk a boldogító igenre. Végül kijött az igazgató és közölte, felvettek. Hihetetlenül boldog voltam, hogy gimnazista lehetek. Ugyanakkor nagy szomorúságot okozott, hogy velem egyidős, szeretett unokatestvéremet, Kiinger Lacit, akivel addig sok időt töltöttünk együtt, nem vették fel, hanem a debreceni zsidó gimnáziumban kellett továbbtanulnia. Szünidőkben sokat mesélt ottani élményeiről, a gimnáziumról és a nagyhatású Kardos László tanár úrról. Nála lakott, és az iskolában is tanította. Kardos Lászlót, akárcsak a zsidó gimnáziumok sok más tanárát, 1945 után egyetemi tanárnak nevezték ki. A Lorántffy Zsuzsanna (későbbi Varga Katalin) gimnáziumban nemcsak elég magas tandíjat kellet fizetni, de teljesen új „ruhatár" beszerzése is kötelező volt. Sötétkék tavaszi és téli kabát, az utóbbi szürke bárányszőrme gallérral, azonos szőrméből készült kucsmával, sötétkék filc és fehér vászonkalap, elöl valamiféle magyaros kis seprűszerű dísszel (azt hiszem, sörtének hívták), sötétkék és fehér matrózruha, továbbá két darab magyaros hímzésű, sötétkék iskolaköpeny. Szüleim valóságos vagyont költöttek a ruházatomra, ami nagy tehertétel volt számukra. Én nagyon büszke voltam arra, hogy gimnazista vagyok, és már a forró nyári napokon, az iskolaév megkezdése előtt a gimnazista kalapomban parádéztam. Semmi nem maradt meg a ruhatáramból, s az akkori időkben készült egyetlen fényképet sem találtunk a deportálás után hazatérve. Emlékszem, két évvel később hisztérikusan ragaszkodtam a rakott szoknyás, szép fehér matrózruhához. Kierőszakoltam, hogy magunkkal vigyük a gettóba, sőt azt is, hogy a deportálásba menet Anyu a hátizsákomba tegye. A ruha másfél éves gimnazista pályafutásom alatt, mindössze egyszer volt rajtam, vigyázni kellett a drága és kényes ruhadarabra. Megőriztük a matrózruhát a deportálásban is, egészen a hazaútig. Amikor a strasshofi tábor felszabadulása után, a még harcoló német és orosz csapatok között gyalog hazaindultunk, anyám már nagyon határozott volt. A csomagok könnyítése érdekében, tiltakozásom ellenére, eldobta a talán már rég kinőtt, sohasem hordott, szép fehér matrózruhát. A fehér matrózruha szimbólummá vált további életemben. Ha valamelyik ruhámat vagy egyéb nagyon szeretett darabomat féltve kímélni akartam és visszatettem a szekrénybe, rögtön eszembe jutott: örömmel használni és élvezni kell, amíg nem késő... A gimnáziumban 1942 szeptembere és 1944 áprilisa között töltött időszakra jó érzéssel gondolok vissza. A 32 fős osztályban soha nem hallottam a leghalványabb utalást zsidóságomra. A némettanárnőmnek, aki mellesleg a Volksbund tagja volt, a kedvence voltam, mert - a különórák eredményeként - akkor már folyékonyan beszéltem németül. Volt osztálytársaim ma is emlegetik, mennyire imponált nekik némettudásom. (A deportálás után elhatároztam, soha többet nem beszélek németül. Szinte el is felejtettem némettudásomat. 1983-ban néhány hónapot Münchenben töltöttünk, akkor sok minden visszajött egy 12 éves gyerek szókincséből.) Ezzel szemben a másik, ugyancsak volksbundista tanárnő, aki földrajzot és természetrajzot tanított, az egyik szülői értekezleten közölte anyámmal, hogy elvből nem ad egy zsidónak mindkét tárgyból jelest; döntsük el, melyik