Jelenkor, 2015. július-december (58. évfolyam, 7-12. szám)
2015 / 11. szám - Dániel Zsuzsa: Emlékeim - zsidólánynak lenni 1944-ben
ből szeretném. Az osztály előtt azonban nyomát sem mutatta antiszemitizmusának. (Csak az érdekesség kedvéért írom le, hogy valószínűleg a két tanárnő között leszbikus kapcsolat volt. A háború után azt hallottuk, hogy együtt mentek ki Németországba, majd Amerikába. A nyolcvanas évek elején, Los Angelesben kezembe került egy telefonkönyv, amelyikben meglepve fedeztem fel ezt a két nevet egy közös lakcím alatt. Miközben gondolkodásmódjukban több szálon kötődtek a nácizmushoz, azt azért illett volna tudomásul venniük. Hitler biztos nem örült volna a kapcsolatuknak. Nyugodt beilleszkedésükre a nácik háborús ellenségeinek országában kerülhetett csak sor.) Az osztályban rajtam kívül még egy zsidó lány volt, akivel ugyan együtt jártunk már az elemi iskolába is, de csak kevéssé barátkoztunk. Barátnőim - akikkel később tovább erősödött a kapcsolatom - a nem zsidó lányok közül kerültek ki. A másfél év alatt néha lakáson is találkoztunk; sem az ő részükről, sem szüleik részéről nem éreztem semmi megkülönböztetést. A németek 1944. márciusi bejövetele előtt inkább csak szüleim beszélgetéseiből érzékeltem, hogy gyülekeznek a viharfelhők. Apu másodszori munkaszolgálata már félelemmel töltötte el a családot, de szerencsére két hónap múlva leszerelték, az élet a megszokott mederben folyt tovább. Hallottam a magyar területek visszacsatolásáról, a háborúról, sokakat behívtak az ismerősök vagy rokonok közül tartós munkaszolgálatra. Emlékszem a visszatérő szirénapróbákra, később már egy-egy éjszakai bombariadóra is, amit hamar lefújtak. Hallottam otthon élelmiszer-korlátozásokról, de nem érzékeltem semminek a hiányát, talán családom számára megfizethető volt a feketepiacon a szükséges élelmiszer. Anyu Csehországban élő nagynénjétől és unokatestvérétől nem sokkal a német megszállás után levél érkezett: a többi zsidóval együtt őket is Theresienstadtba költöztették. Jól vannak. Igaz, hárman laknak egy szobában, de jól érzik magukat és mindenük megvan: színház, zene, kártyaparti. Nem emlékszem arra, hogy különös megrendülést okozott volna a hír, bár lehet, előttem nem mutatták szüleim, hogy a levél felkavarta őket. Az is lehet, hogy elhitték, amit írtak. Ugyanakkor nagy felzúdulást okozott a családban, amikor anyám első unokatestvére, Lusztig Piriké családjával együtt kitért, abban a reményben, hogy ez segít majd rajtuk a továbbiakban. Piriké és két fia túlélte a deportálást, férje munkaszolgálatosként halt meg. Egészen a deportálásig megszakadt velük a kapcsolat, a család nem tolerálta elhatározásukat. 1944. március 19-én kora délután Anyu a rádióból értesült a német megszállásról. Apámnak vasárnap délutánonként állandó kártyapartija volt a Nemzeti Kávéházban. Nekem kellett elszaladni érte, és fülébe súgni a hírt. Azonnal vette a kabátját, és indultunk haza. Én nem biztos, hogy megértettem, mi történik, de a szülők arcáról olvasva olyan rémület fogott el, ami velem maradt az elkövetkező sok-sok hónapban, évben. Szinte percek alatt megtanultam a kínzó félelemérzést, családom görcsös féltését. Még nem voltam 12 éves, 1944 márciusától kezdve szüleim mégis úgy bántak velem, mint egy felnőttel. Talán már másnaptól kezdve jöttek a megszorítások, tiltások, amiket valahogy kezelni kellett. Elmagyarázták, hogy senkinek nem szabad beszélnem arról, amit otthon látok. (Például a zsidók kötelesek voltak beszolgáltatni rádiójukat. Mi azonban megtartottunk egyet, amin a BBC adását hallgatták a legbelső szobában, párna alatt. Nekem kellett felügyelni és jelezni, jön-e valaki, nem hallatszanak-e ki a hangok.) Azt mondták: vigyázni kell magamra, ötéves kistestvéremre, önállónak kell lennem. A veszélyhelyzetben egyik napról a másikra felnőttem, s azt hiszem, az a tudatosság, felelősségérzés, az önálló döntések kényszere, ami akkor kialakult bennem, egész életemben hatott gondolkodásomra és magatartásomra. Továbbra is jártam iskolába, de minden nap hozott valami „újdonságot". A sorrendre nem nagyon emlékszem, csak néhány fontosabb eseményre. Be kellett szolgáltatni a családi ezüst- és aranytárgyakat, a kerékpárokat, a rádiókat, el kellett küldeni az alkalmazottat