Jelenkor, 2019. január-június (62. évfolyam, 1-6. szám)

2019 / 1. szám - Szilasi László: [Kései házasság]

Egy év sem telt el, és a Kossuth, a magyar tengerjáró hajó úgy kanyarodott a Közművelő­dési Palota elé a Tiszán, mintha csak egy hattyú lenne, egy hatalmas, középszürke, öreg hattyú, nemzetiszín díszekkel, villámgyorsan, csendben, kör­zővel ívelve. Odaillesztette magát a rakpart betonjához. Trombitahang, tisztel­gés, díszmenet. Az autók olyan picikék és némák voltak mellette a parton, mint a törpekagylók. A hátunk mögött, a múzeum lépcsőjén egy öltönyös ember szónokolt. Nem vol­tak összehangolva a programok, a beszéd Vietnámról szólt, adakozásra szólított fel. Küldjenek pénzt. Átgondolt szeretetcsomagokat. A kisdobosok postázzák ta­karékbélyegeiket. Az úttörők dolgozzanak nekik a kommunista szombatokon. A diákok a lépcső alján nem értették, mit mondanak nekik. A takarékbélyeges rész nagyon nem tetszett. Vicceltek, beszélgettek, ábrándoztak a távoli harcokról. Nézték a hajót, indultak volna feléje, nem értették, miért nem ez az ukáz. Harcolni a gonoszok ellen, az lett volna az igazi segítség. Mögöttük rendet alig tartva ma­sírozott el a Kossuth legénysége. Jutalom. Isznak egy-két korsó sört a Hágiban, arra gondoltam. Rendetlenség volt a téren, totális rendetlenség, nemsokára mindenki elmegy, üres lesz a hely. És én akkor mégis révbe érkezettnek láttam az egész környeze­temet hajóstul és szónokostul, matrózostul és diákostul. Fel vannak vértezve. Szerződéses viszonyokban állnak, gyakorlati és érzelmi rendszerekben dolgoz­nak. Csak én vagyok kirekesztve. Irigy vagyok. Nevetségesen állok itt a téren egyedül. Ez csak fokozza irigységemet. Vissza akarok menni az intézetbe. Félbehagytam néhány kísérletet. Találnék bent embert, és olyan finom a büfében a májkrémes zsemle meg a kisteleki must. Olvasnék a könyvtárban, elszívnék Zsarával egy-két Fi­tolt az udvaron, kémi­kusnak csak az való. Gerenda úgy állt mellettem, mint aki belelát a fejembe. Nevetett, nyugodt volt, őt nem zavarták a szerződéses viszonyok hiányai, neki megvolt mindene: bronz­érem az Universiadén, a Békéscsabai Honvéd sportegyesülete, Aulich Gyula Kollégium. Nem beszélt sokat. Nem kellett magáról beszélnie, írtak róla az újsá­gok éppen eleget. Időt szakított rám, ezt gondoltam. Éreztem, hogy erős. Éreztem, hogy meg fog védeni. Éreztem, hogy csak ki kell várnom, és szövetkezni fogunk. Összeszövetkezünk az emberek és Isten előtt, és attól kezdve ő lesz majd az én védelmezőm, biztonságban leszünk, mint egy kivont kard alatt. Átsétáltunk a múzeum előtti téren. A Széchenyi téren még nem volt március, le­vél nélkül suhogtak a platánok. A Debrecenben ebédeltünk. Húsleves, marha­­pörkölt, savanyú káposzta, meg valami édes, falusi rétes. Kőbányai sör, kecske­méti barackpálinka. Sokáig tartott, mint a mesék. Verset is olvasott nekem, nem ő írta, nem ismertem. Rajzolt a szalvétára, tintaceruzával, nevetett, aztán azt

Next