Jelenkor, 2019. január-június (62. évfolyam, 1-6. szám)

2019 / 1. szám - Szilasi László: [Kései házasság]

lendült a láb, aztán a másik is, a súlypont megemelkedett, s az előrehajló fej át­lendítette az emberi testet a léc felett. Később, nagyon sokáig, a hasmánt-techni­­ka uralkodott: hasra fordultak a léc fölött. Dick Fosbury javaslata az volt, mint később fogalmazott, elunta az előző technikát, hogy ő, a maga részéről, a saját fejét küldi előre. Nekifut, felugrik, legalább a válla magasságáig, aztán maga után húzza a testét, úgy ahogy jön, a hátát, a fenekét, a combjait, a vádliját, végül a lábait, aztán lezuhan valami nagyon puhára. Gerenda egész nap a Fosbury­­ugrást gyakorolta. Már nem volt a válogatott keret tagja. Kiöregedett, kikopott. Az volt a terve, hogy az új ugróforma segítségével, akár csak rövid időre is, visz­­szakerül. Egyszer még győzni akart a nyugati világban. Elkerítették az ugrókör­zetet. Nem lehetett belátni, csak a fáklyák világítottak kifelé. A gyorsuló futás zaja, az ugrás szinkópája, az isteni fenekével leveri a lécet, csilingelő zuhanás, ül, liheg, és aztán az irtózatos káromkodás. Nem érdekes. Tudom, hogy menni fog. Bejutottam hozzá, azt mondtam a többieknek, újságíró vagyok. Széthúzták ne­kem a viaszkos vásznat, beléphettem. Gerenda ott ült a zöld futófelület közepén. Tanácstalan volt, teljesen kiégve ismételgette, hogy tudom, hogy menni fog, tu­dom, hogy menni fog, tudom, hogy menni fog. Odaléptem hozzá. Megsimogattam a haját. Leültem mellé. Könnyes szemmel nézett rám. Az ölembe hajtotta a fejét. Kereteik között, körös-körül nagy erőkkel lobogtak a sötétben a fáklyák. Lassan megnyugodott. Nem győzött sem Londonban, sem Augsburgban, sem Oslóban. Nem lett többé válogatott, nem tudta megtanulni a Fosbury-flopot, ké­seinek bizonyult ez az újrakezdés. Addig feküdtünk ott, míg a segédek végül elbontották a szentélyt, s beszóltak nekünk, eldönthetetlen hangerővel és indu­lattal, hogy most már, hogy vége az interjúnak, talán haza lehet menni, szép kis­asszonyom. 5. Anyám nagyon beteg volt, de betegen is figyelmes: arra az estére, átmenetileg, beköltözött az egyik utcai szobába. Mi ki­teleped­tünk a kertbe, bekapcsoltuk a Kossuth Rádiót, azon át hallgattuk csendben a Holdra szállás állomásait. Neil Armstrong. Mindenki rettegett. Mi mentünk először az űrbe. De ők szállnak elő­ször a Holdra. Onnan fognak lőni, vagy mi lesz. Nem féltünk. Ültünk a növekvő árnyak között, fogtuk egymás kezét, néztük az égitestet, hátha látszik rajta kívül­ről valami. Nem látszott semmi. Kicsik voltunk hozzá, úgy tűnt. Halkan recseg­tek a régi, fonott foteljeink. Áfonyalikőrrel ittuk a jegesre hűtött Szovjetszkoje Igrisztojét, abban az évben, már nem tudom, melyikben, az volt a Nyugatról ho­zott legújabb truváj, teljesen más az íz, nem igaz? Verset olvasott megint, azt mesélte, régen segített neki magasra ugrani. A Holdhoz beszélt benne valaki. Segítséget kért tőle, hogy megértse a saját életét. Nem ka­

Next