Jelenkor, 2019. január-június (62. évfolyam, 1-6. szám)

2019 / 3. szám - Veres András: „Lehetőleg máma még”? - Észrevételek Lengyel András írásához

get a szerző halálával. Már a kritikai kiadás műfaját megteremtő, később sokat bírált po­zitivista felfogás is tisztában volt azzal, hogy a textus nem értelmezhető kontextus nélkül. A keletkezéstörténet alapos felderítése sem kerülheti meg a (közvetlenül adott szövegen túli) szociokulturális tényezők figyelembevételét. Utóbb világossá vált, hogy a rekonstruk­ció valójában konstrukció is; a visszatekintés szükségképpen valamilyen jelenbeli horizont­ból történik, annak sajátos érdeklődése és technikai lehetőségei által determinált. Megírtam Lengyelnek, hogy nem sok megértést mutat az editio maior iránt. Azt az in­dítványát sem fogadtam el, hogy a recepciótörténet ismertetését egy határozott értékren­det érvényesítő s így óhatatlanul elfogult tanulmánnyal kellene felváltani. A kritikai ki­adásnak ugyanis nem feladata az ítélkezés. S persze javasoltam, hogy vitánkat vigyük a nyilvánosság elé, de Lengyel elzárkózott ettől. Természetesen nem tudhatom, hogy milyen ellenvetései vannak a mostani vállalkozá­sunkkal szemben, mert ezúttal hallgat róluk. Jobb híján idézem fel hajdani levélváltásun­kat. Feljogosít rá, hogy a József Attila kritikai kiadás messzemenően követi módszerében is, felépítésében is a Kosztolányi kritikai kiadást. S talán nem tévedek nagyot, ha Lengyel korábbi véleményéhez hasonló szemléleti hátteret sejtek mostani írásának azon megálla­pítása mögött is, hogy „az új, 2018-as kiadás is, nagy terjedelme [...] ellenére, a hibás szerkesztői koncepció eredményeként, igen nagy ballaszt-anyagot kreál, s így saját ered­ményeinek percepcióját is igen csak megnehezíti" (1253.). Azt pedig készséggel elisme­rem - éppen Lengyel András lehet a meggyőző példa rá -, hogy munkánk percepciója nem kis erőfeszítést igényel, és bizonyára nem várható el, hogy minden olvasója sikerrel birkózzék meg vele. Tulajdonképpen mindössze annyi a mondanivalója Lengyelnek az új kiadásról, amit eddig idéztem. Illetve még egy, számára különösen kedves szemponttal megtoldja, ami­kor a szerkesztőket egyfajta „megtérés-történet" szereplőinek teszi meg: „Megváltozott a József Attila cikkeihez való viszony, most már olyanok is, így a két szerkesztő is ennek a szövegkorpusznak a fontosságát és érdekességét hangsúlyozzák, akikre korábban nem ez volt a jellemző. Tverdota például a Literának adott interjújában [...] ezt mondta: »mi lehet a funkciója József Attila értekező prózai írásainak? Lengyel András szerint ez a próza méltó kiegészítése a költői életműnek. Mások, például Szabolcsi Miklós vitatják önálló jelentőségét. Az én álláspontom a másokéval együtt az volt, hogy azért nélkülözhetetlen ismerni a költő prózai írásait, mert ezáltal jobban meg tudjuk érteni költészetét. A kritikai kiadás elkészítésének köszönhetően közeledett álláspontom a Lengyel Andráséhoz. A költő szövegeinek egy része, a későbbi keletkezésűek még töredékes formájukban is értéket képviselnek a modern magyar értekező irodalomban«" (1243.). Úgy gondolom, Lengyel vélekedése a szerkesztők álláspontjának alakulásáról (eny­hén szólva) téves, mint ahogy Tverdota György nyilatkozatát is némiképp részrehajlóan értelmezi. Nem neki kellett meggyőznie Tverdotát vagy engem a költő értekező prózájá­nak jelentőségéről. Hogy csak a magam példáját említsem, 1981-ben jelent meg az a vá­lasztott témám történetét áttekintő tanulmányom, amelyben József Attilát a marxista iro­dalom-lélektan legjelentősebb kelet-európai képviselőjeként emeltem ki és mutattam be (vö. A marxista irodalom-lélektan történetéhez (a két világháború között), in: Nyírő Lajos - Veres András (szerk.): A marxista irodalomelmélet története. A kezdetektől 1945-ig, Kossuth, Bp., 1981, 237-239.). Amennyire tudom, Lengyel András akkor még csupán barátkozott a költő szövegeivel. S amikor tanulmányomat írtam, magam is támaszkodhattam mások, elődeim, például Garai László, Farkas János László és Vitányi Iván megfigyeléseire. Tverdota György pedig több mint fél évszázada foglalkozik szisztematikusan a költő érte­kező teljesítményével. Lengyel különben nemcsak Tverdotával és velem szemben jár el igazságtalanul, hanem még számos más, előttünk és előtte járó szerzővel is, találomra itt Bori Imrére, Gyertyán Ervinre és­­a maga erősen torzító módján, de a költőt e tekintetben

Next