Jelenkor, 2019. január-június (62. évfolyam, 1-6. szám)
2019 / 4. szám - Marno János - Radics Viktória: Elment a Samu Afrikába? Levélbeszélgetés, 2019. február 13-16.
szegmense, ami mekkora villanás abban a korban! Sajnos Újvidékre a neoavantgárdnak inkább a politikus, agresszívabb vonala jutott el, vagy az fakadt abból a közegből, mintha a viszonylagos szabadság a direktebb támadásoknak is kedvezett volna, de Tolnai agya sem járt az ilyen poénokra, ő érzelmesebb ennél. Nem tudom nem sajnálni, hogy megtörtént, ami megtörtént Újvidéken - a politikai összecsapás -, pedig lett volna - alighanem - esély ravaszabb, leleményesebb művészi cselekvésre is. El tudom képzelni, milyen jóféle agytornát és felszabadulásokat jelentettek a korabeli Budapesten az ilyen művészi gesztusok, mint a Tandoriéi, és látod, neked meg ez jelentette a hagyományt, amin meg tudtad vetni a lábad mint költő. Ez a hagyomány, ha nincs Tandori, te sem vagy, mert azt a nagy szaltót megcsinálta ő a maga újholdas platformjáról, és te tovább tornázhattál, vagy elkaphattad azt a trapézt, amit dobott. Egyre-másra azt gondolom, hogy a költészet rendkívüli folyamatosságot képvisel, úgy, mint a filozófia, csak virgoncabban. A '68-as szellem mihozzánk Jugóba a politikus szelet hozta, neomarxszal, engem már csak ’68 utószele ért, de messzeható volt, az utolsó utópia. A klasszikus és nyárspolgári Ivó Andric illusztrálta ezt számomra szépen, amikor egy jegyzetében leírta, hogy jé, vetkőznek az emberek, milyen laza öltözetekben járnak, kiteszik a testüket a napnak, a szélnek, hányják le magukról a ruhadarabokat, és -jegyezte meg - ez milyen klassz dolog. A farmerkorszak. Nagyon sok minden meg is maradt '68-ból. Na de a költői nyelvben TD valódi forradalmár volt. (Nálunk a szintén hiperproduktív Tolnai volt az, meg a rimbaudi sorsú-ámbár még élő - Domonkos.) Igen, emlékszem a „versreszelőre", ezeket nevezem - százszámra vannak - a találmányainak. Vajon Nemes Nagy mit szólt hozzá? Jut eszembe: nem '68 szellemének kellett volna feltámadnia '89-ben? De semmi sem érződött belőle. Komolyabb szelek fújtak, mondhatni, sajna. Dezső humora valóban mindig angyali volt és maradt, ami persze nem azt jelenti, hogy életlen. Ezt neveztem a megóvott ártatlanságnak. (Jaj, képzeld, most, hogy írtam ezt a sok szelet, egy pillanatra elszédült a fejem, azt hittem, hogy megüt a szél! Van rá példa a családban.) Elszégyellem magam ilyenkor, hogy én mennyire brutális tudok lenni, egy paraszt. (Aki hálás neked a lírai disznóidért.) Azt hiszem, hogy sehol, sehol a világirodalomban nincs példa erre - és ilyen tartósan!: a lélekjelenlét mint szelíd humor. Lehet erre mondani, hogy boldog élete volt? Igen, az „égiekkel", nekem is kedves könyvem a Rilke és angyalai, alighanem ez a legszebb magyar könyv, Hafner Zoltán szerkesztette kitűnően. A „rontás" technikája is a neoavantgárdból jön, és a képzőművészetben is fontos. Ez az, amit az irodalmi hagyomány láncszerkezetéről mondtam, hogy TD Nemes Nagyék tanításától és gyakorlatától lépett, ugrott egy nagyot tovább, és a képzőművészet volt az ugródeszkája. Na de '89-cel az irodalomban nem efelé fordult a széljárás, hanem talán inkább a klasszicizálódás és az elpolgárosodás mutatkozott vonzónak. Te mind a kettőt viszed, az avantgárd szellemiséget is (a poénos versekben) és a klasszikusat is, a szonettekben meg némely hosszabb versben, de ez utóbbit polgári allűrök nélkül. (A „polgáriságot" legkitartóbban Nádas reprezentálja - tudatos is ebben -, pedig ő is volt ’68-as.) Szóval megpróbálom utánérezni, milyen reveláció lehetett a találkozás a nyolcvanas években a Tandori-féle verseléssel, nyelvjátékokkal, tényleg a megújulással, a felszabadultság lehetőségével kecsegtetett. Dezső könnyedsége (kecsessége) lelkesítő, és a művészet szele innen fúj, mert hogy elszántan, nekiveselkedve nem lehet jó művet írni, ez az irodalmárok szövegein nagyon látszik, amikor nekikönyökölnek. (És nem kikönyökölnek a csillagokra.) A mindenáron való erőszakos írás a fiataloknak is baja. Dezső tényleg magától írt, a (széles) természetéből fakadón. Most például, hogy véletlenül eszembe jutott ez a Pilinszky-sor, azonnal tudtam egy szempillantásra, hogy mi a művészet lényege... Miklósban már csak felemásan volt meg ez a Dezső-féle szabadság (de rajta keresztül még kaptam belőle én is egy hörpintésnyit). Nálad pedig jóval több a fájdalom, mint a Dezsőnél, át is huppantál ebbe a szocialistánál sokkal pokolibb világba, ahol nemsokára valamennyien meg fogunk fulladni (de már korábban is megfojthatnak), és tényleg súlyosan hipochondriás vagy, hozzátéve azt, amit a paranoiásokra szoktak mondani, hogy azonban ez megfelel a valóságnak. Ez nálad a hiper(ön)reflexivitásból fakad, hangszer a tested, organon az orgánumod, és nem pihenteted, és hát anyád Kossuth, Terv és Munkás cigarettáinak füstje a tüdődben... Ez is egyfajta „hagyomány”s