Jelenkor, 2019. január-június (62. évfolyam, 1-6. szám)
2019 / 6. szám - Stuber Andrea: Fekete színre festették: A 2018/19-es színházi évadról
Endre korszakos kisregényét a hatvanas évekből, Máté Gábor pedig lírai játékossággal vitte színre, mindenekelőtt Vizi Dávid, Szirtes Ági és Bezerédi Zoltán színészetét virágoztatva ki. Két tehetséges fiatal rendező kapott lehetőséget a Katonában: Tarnóczi Jakab a Leláncolt Prométheusszal tette le névjegyét a Petőfi Sándor utcában, a visszatérő Hegymegi Máté pedig egy Szent Johann-verziót vitt színre a Kamrában. A „nagy öregek", Gothár Péter és Zsámbéki Gábor munkái az évad legvégére maradtak. Az Örkény Színház idei évadának egy szomorú eseménye volt: az őszi első bemutatót, a Secondhandet rendező Bagossy László - Mácsai Pál igazgatóval való szakmai nézeteltérésük nyomán - távozott a társulatból, alighanem kissé árván hagyva volt növendékeit. Igen jól sikerült Mohácsi János rendezése, a Patika - Znamenák István remeklésével a Patikus szerepében, s az orosz darabokat előszeretettel rendező Ascher Tamás A mélyben (Éjjeli menedékhely) című Gorkij-drámával határozottan magasabbra jutott, mint Az üggyel. Az Örkény Stúdiójában két figyelemre méltó, kísérletinek nevezhető produkció került közönség elé: a Jászberényi Sándor háborús írásai nyomán készült A lélek legszebb éjszakája Polgár Csaba rendezésében, valamint a Macbeth négyszínészes verziója Gáspár Ildikó elképzelésében. Mit Miskolc adhat Hogy a többi fővárosi kőszínház idei évadáról nem írok itt, az a helyszűkéből is fakad, a beszámoló esetlegességéből is, meg abból a tapasztalatból, hogy az újszerű élmények, a kiszámíthatatlan kalandok, a művészi innováció meglepetései legnagyobb eséllyel a független színházakban érik azt a nézőt, aki nem kikapcsolódni jár színházba. De előtte még rövid úton ajánlhatom a kedves olvasók figyelmébe a vidéki színházak közül elsősorban a Miskolci Nemzeti Színházat, amely a sokat és jól dolgozó, magas színvonalon működő társulatával például olyan kiemelkedő produkciót hozott létre, mint a Mohácsi János rendezte A velencei kalmár, Görög Lászlóval és Simon Zoltánnal a főszerepben. A szombathelyi A revizorral is nagyot dobó Mohácsinak jó évada volt ez, ahogy a másik vándorrendezőnek, Alföldi Róbertnek is, aki mind Budaörsön, a szépen fejlődő, egyre markánsabb Latinovits Zoltán Színházban, mind a Centrál Színházban erőteljes előadást hozott létre. (Az előbbi az Elektra, utóbbi a Kasimir és Karoline.) Itt jegyzem meg, hogy bár határon túli színházba még nehezebben és még ritkábban jut el az egyszeri és többszöri kritikus, mint vidékre, mégis volt szerencsém Nagyváradon és Gyergyószentmiklóson egy-egy nagyszerű Csehov-előadáshoz: Apátlanul, rendezte: Botos Bálint, illetve Három nővér, Albu István színrevitele. A függetlenek vezérhajója, a Pintér Béla és Társulata hosszú írói vajúdás után januárban bemutatta a megalakulásuk 20. évfordulója alkalmából született Jubileumi beszélgetések című darabot. Ez a régen várt, új Pintér Béla-opusz nekem akkora csalódást jelentett, hogy még azóta sem találtam meg a megfelelő szavakat az ecsetelésére. A Nézőművészeti Kft. kiállított egy izmos Woyzecket Hegymegi Máté rendezésében, az RS9-ben pedig az évad egyik legizgalmasabb előadását hozta létre Botos Éva, Csehov Cseresznyéskertjét érzékletesen „honosítva", független színházra lefordítva, csesnyés címmel. A k2 jó szokásához híven körbealkotta az országot - Pécs: Mecseki tigris, vagy amit akartok, Miskolc: Eklektikon -, a Stúdió K pedig, először dolgozva a vajdasági színházi „fenegyerekkel", Urbán Andrással, senkit nem kímélt a Sacra Hungarica - a hazaszeretet színháza című előadásában. Folyamatosan és akkurátusan dolgozott idén az immár 12 éves K.V. Társulat: bemutatta a Térikék Irén című budapesti road movie-t Markó Róbert rendezésében, tavasszal Czukor Balázzsal készítettek egy parádésan kortársi Médeifi-előadást, és az évad végére is jutott egy lakásszínházi bemutatójuk, a Kedves Én!, amelyet gyerekek, kamaszok korabeli - a második vi