Jelenkor, 2019. január-június (62. évfolyam, 1-6. szám)
2019 / 6. szám - Nagy Imre: Látogatók az alagsorban: Schwajda György: A szent család - Pécsi Harmadik Színház
sültkrumpliját vagy Spiró György Príma környék című groteszk játékát, hogy csak néhányat említsek a nevéhez fűződő bemutatók közül, most Schwajda György A szent család című színdarabját választotta. Szerencsére vannak kiváló munkatársai, akik részesei e programnak, sőt küldetésnek. Mert küldetésnek kell nevezni a kortárs dráma és a pécsi közönség kapcsolatának elevenen tartását, az erre irányuló becses szándékot. Mert a kortárs drámának létszükséglete a közönség jelenléte, s a nézők is e találkozás révén válhatnak érte befogadóvá. Ez valósul meg Vincze János színházában. Ezért hadd írjam le, egyelőre csak felsorolásszerűen, a rendező alkotótársainak nevét, a mostani színlap sorrendjében: Németh János, Bánky Gábor, Tamás Éva, Götz Attila, Füsti Molnár Éva, Bacskó Tünde, László Csaba, Tatai Gergő. Ehhez a csapathoz társult most a Kossuth-díjas Vári Éva, aki Az anya szerepét alakítja. Olyan nagy formátumú elődök után, mint Gobbi Hilda a Katona József Színház Zsámbéki Gábor rendezte 1983-as bemutatóján, és Lázár Kati, aki 2012-ben Kaposváron formálta meg a darab hősnőjét (az előadást Schwajda Gergő rendezte). Vári Éva nem csupán méltó elődeihez, de a figura új színeit is felmutatja a pécsi előadásban. Ebben Vincze János rendezői elképzelésének fontos ösztönző szerepe volt, de erről később. A rendezőnek ezúttal nem volt könnyű dolga, mert Schwajda György művei sajnos nem ütik meg azt a színvonalat, mint amit a fentebb említett drámák szerzői képviselnek. Abszurd komédiákat kívánt írni, de nem sajátította el Örkény leckéjét, hogy az abszurdot nem kieszelni kell, hanem föllelni. És azt sem tudja (ebben nincs egyedül), hogy az abszurdnak a látszat ellenére szigorú belső forma törvényei vannak. Nincsenek rossz ötletei, de - mint Nánay István észrevette - ötletekre épített dramaturgiája nem lényegül át poétikai minőséggé. A hetvenes években írt Mari című színdarabjában egy szocialista brigád lépcsőt épít, amelynek díszét, a Lenin-szobrot egy macska lelöki, s az összetörik. Indulásnak nem lenne rossz, de a folytatás csupa ismétlődés. A néhány évvel később írt Himnusz alapgondolata, hogy a kéretlen környezeti beavatkozás tönkretesz egy családot, s ezt a helyzetet unalomig variálja, mint P. Müller Péter megfigyelte, „a darab repetitív felépítése". Mivel ötletet drámai értelemben nem lehet hosszú távra tervezni, Schwajda jellegzetes műfaja az egyfelvonásos. A szent családot azonban kétfelvonásosra tervezte, el is rontotta. De nem annyira, hogy a túlírt szövegből ne lehetne előbányászni egy életképes színdarabot. Ezt tette annak idején Zsámbéki, és Vincze is ezt csinálja. Sikerrel. Ami azt igazolja, hogy Schwajda művei keletkezőben lévő szövegek. Az eredeti írott (megjelent) változat nem kész színdarab, hanem olyan színjátékszöveg, amely a rendezői példány által kap karaktert, amit aztán a színészek az előadás során eleven élettel töltenek meg. Hogyan működött ez most Pécsett? A folyamatot természetesen utólag, az előadás alapján rekonstruálom. (Én május 20-án láttam a darabot.) Vincze János háromféle módon nyúlt bele a szövegbe. A legegyszerűbb változtatása az volt, hogy mellőzte az egykor aktuális utalásokat, politikai és mozgalmi szervezetekkel kapcsolatos jelzéseket, valamint Az anya háború utáni emlékeit, ezeket a kihagyásokat a történet mához közelítése tette szükségessé. Ennél jelentősebb változtatás, hogy összevonta a durva beszédű házmester, Kati alakját Szászné figurájával, mert éles szemmel érzékelte, hogy ezzel el lehet kerülni az eredeti szöveg felesleges szerepkettőződését. Vincze leglényegesebb változtatása a második felvonás szövegének szigorú meghúzása, s a meghagyott részek hozzáillesztése a megmaradt felvonáshoz. Voltaképpen csak a befejező jelenet őrződött meg, s ezen kívül néhány jelenettöredék. Ilyen a halottak napi gyertyák meggyújtása Az anyának Mariskával való jelenetében, valamint a Szásznéval történő születésnapi diskurzus. A húzásokból következő töréseket az előadás a jelenetek közötti félperces elsötétedéssel igyekezett elkerülni, ami a múló idő ívét egységbe vonta. (Az egyik ilyen szünetben felhangzik Sosztakovics - Nánay István: Hiánydramaturgia. (Fiatal magyar drámaírók). Bp., Népművelési Propaganda Iroda, 1982. 66-85. P. Müller Péter: Sopianae színpadain. Kritikák a nyolcvanas évekből. Pécs, Pannónia Kiadó, 1992. 114.