Jelenkor, 2019. január-június (62. évfolyam, 1-6. szám)

2019 / 6. szám - Nagy Imre: Látogatók az alagsorban: Schwajda György: A szent család - Pécsi Harmadik Színház

Jazz suite című kompozíciójának mélabús keringő tétele, amely annyira gyönyörű, hogy nem gondolkodom azon, hogyan került ide.) A színpadi változatban azonban egy stílusbeli hasadást is el kellett kerülni, s talán ennek feloldása volt a legnehezebb feladat. Elejét kellett venni annak a veszélynek, hogy az alapvetően realista játék túl hirtelenül, előkészítés nélkül váltson át a befejező jelenet szimbolikus eseménysorába.­ Nézzük ezt meg közelebbről! Fura öngyilkossági kísérlete után (a szomszédlány nála rejtegetett fogamzásgátló tablettáit vette be) az anya négy gye­reke aggódva és bosszankodva várakozik. A lánya, A kislányom, ahogy a színlapon neve­zik, meglát egy egeret, és felsikolt. „Az egerem", mondja a közben már visszatért anya, de hadd idézzem Schwajda darabot befejező instrukcióját: „A fiúk felugranak, polcot, szi­font, ki mit ér, elkezdik kergetni az egeret, sikerül beszorítani egy sarokba, és elkezdik püfölni... Ütik, vágják, egyre nagyobb dühvel. Már rég nincs semmi az egérből, de ők még mindig verik...". Az előadásból is világosan kitűnik a szöveg üzenete, hogy az egér, hogy úgy mondjam, helyettes áldozat, vagyis az, amit látunk, szimbolikus anyagyilkosság. Ez a telített szimbolikájú jelenet azonban csak akkor nyeri el jelképes értelmét, s csak ab­ban az esetben illeszkedik törés nélkül az előadás egészébe, ha kellő módon elő van ké­szítve. Vincze János ezt a hangulati rávezetést gondosan elvégezte. Mivel? Az élesztős je­lenet halk álomszerűségével (Az anya elfelejtette, hogy már hozatott élesztőt Mariskával), a gyertyás jelenet irreális lebegésével, halotti hangulatával, majd végül a legidősebb fiú gyászosan sötét öltönyével, hidegen fagyos, merev arcú megjelenésével. Ezek a mozzana­tok finoman emelték át a játékot egy fölöttes dimenzióba, ami aztán a befejező jelenetben teljesedett ki. És most Az anyáról. A dráma megjelenése és az első előadások után a kritikusok úgy látták, hogy a dráma főhőse, a magára hagyott anya egyfelől kétségkívül áldozat, másfelől viszont a környezetét szekáló, összeférhetetlen öregasszony, az őt elhagyó gyerekeit sza­­vakkal-tettekkel kínzó női szörnyeteg. Ily módon működik, vélik többen, a drámabeli li­bikóka. A hálátlan gyerekekkel szemben egy sértődött, önző, idős nő billeg hol le, hol föl a nézők értékskáláján a cselekményt szemlélve. Ez számomra kissé egyoldalú megítélése a helyzetnek. Ez az asszony mégiscsak felnevelt négy gyereket, és most hiába várja, hogy azok rányissák az ajtót. Neki hiányoznak a gyerekei, ő viszont nem nagyon hiányzik azok­nak. Egy kis pénzsegély, élelmiszer, és néhány perc, amikor nagyritkán meglátogatják, de közben már az órájukat nézik. Ennyit jelent nekik az anyjuk. Aki, persze, házsártos és kötözködő. Sértődött és sértő. De lehet-e más? Én így látom őt. Ezért úgy vélem, helyes rendezői döntés volt, s a húzásokból is következett, hogy a pécsi előadásban Az anya ál­dozati mivoltára esik a nagyobb nyomaték, bár a gonoszkodásból is megmarad annyi, hogy mártíromsága még hitelesebb legyen. Vári Éva ezt a kettősséget női tapasztalattal és színészi beleérzéssel mutatja meg. Úgy helyezi a figurát az őt megillető sajnálat közegébe, hogy hol komikus, hol kritikai ellenpontokkal teszi hitelessé alakítását. Amikor még be­szél a fiához, mert nem vette észre, hogy az már elment, s erre rádöbbenve szinte elfojtó­­dik a beszéde, vagy amikor a másik fia arcán észreveszi a türelmetlenséget, s lehajtott fejjel fogadja a kelletlen puszit, az szívszorítóan szép. Fáradt járása, tétován lógó karjai, majd haragos kézmozdulatai, mindez együtt helyzettanulmánnyal ér fel. Amikor a nagy­fia rákiabál, megtört tekintetében is ott a respektus, a megbocsátó szándék. Gorombán összekap a lányával, ám érezzük, hogy vele együtt szenved. A nála is elhagyatottabb Mariskával kritikusan megértő és adakozó. Igaz, gyerekeivel beszélve meg-megvillan a . Ezt a problémát már az első bemutató után észlelték. Ézsiás Erzsébet: Mai magyar dráma. Bp., Kossuth Könyvkiadó, 1986. 227-232.; Bogácsi Erzsébet: Két bagatell. Bemutatók a Katona József Színházban. Magyar Nemzet, 1983. jún. 3., 5.; Nánay István: Két bagatell. A Katona József Színház bemutatója. Színház, 1983/8,28-31. 7 Schwajda, i. m., 259.

Next