Jelenkor, 2019. július-december (62. évfolyam, 7-12. szám)
2019 / 9. szám - Payer Imre: Csillárok - Tverdota György: Az anyag gyermekei: A város peremén elemzése
meghaladásuk szükségességét tűzte célként választott közössége elé. De ez az attitűd nem töri szét az „érted haragszom, nem ellened" formulájának érvényét. A kommunista mozgalomból kivált, a szociáldemokratákkal való kapcsolata nem jutott el az azonosulásig, de marxista elkötelezettségétől nem tágított, mindhalálig. A fejlemények éles visszfényt vetnek arra a pozícióra, amelyet A város peremén költőalakja birtokolt. Az ódában az „én" és „ti" teljes azonosulásáról beszélhetünk. Az egész versen végigvonul az „én"-ből és a „ti"-ből, a költő alakjából és a munkásosztályból szintetizált „mi". Célszerű ebből a sorozatból kiemelni az ötödik versszakot: „Papok, katonák, polgárok után / így lettünk végre mi hű / meghallói a törvényeknek; / minden emberi mű / értelme ezért búg mibennünk, / mint a mélyhegedű", s hozzátenni a 14. strófa indító sorpárját: „Míg megvilágosul gyönyörű képességünk, a rend". Ezzel az értéktelített többes szám első személlyel egy ellenséges „ti" áll szemben, azokra vonatkoztatva, akik erkölcsi sérelmet okoztak a választott közösségnek: „ti megaláztatok", illetve azokat célba véve, akik az ember fölé nőtt modern technikának többé nem tudnak parancsolni: „mind térdre omlotok / s imádkoztok hozzá". Ez a „ti" olykor kikerül a beszédhelyzetből és „ők"-ként kap helyet a szövegben: „Papok, katonák, polgárok" - sorolja őket a költő, majd utóbb: „Ki inti le talán a földesúr? „Elpusztíthatatlant annyian... nem pusztítottak eddig" - jelenti ki róluk. A „ti"-hez és az „ők"-höz az idejétmúltság, a tehetetlenség vagy a sérelem okozása tartozik hozzá. A személyes névmások szereposztása azonban módosul is az ódában. Rugalmasan követi azt a szükségletet, hogy a „mi" kategóriáját ne antagonizmusok mentén, ne valamely feszültség kifejezésének, felszínre hozásának szándékával, hanem a közösségbe tartozó egyedek sajátos szerepének rögzítése érdekében tagoljuk. A költő ugyanis fontosnak tartja önnön helyének és szerepének kijelölését a „mi" kategóriáján belül. Ennek természetesen lehet merőben személyes oka is, ami egy lírai költő esetében a legteljesebb mértékben méltányolható. De a legkevésbé sem nárcisztikus hajlam magyarázza önnön személye hangsúlyozását. Ezzel a törekvésével a költő a magyar költészet nagy hagyományához kapcsolódik. Elég lenne itt utalni Petőfi A XIX. század költői című versére. De érdemes hozzáfűzni egy közelebbi példát is: Ady Endre ismételten láthatóvá teszi viszonyulását egy adott közösséghez, nemcsak a magyarság egyeteméhez, de a munkássághoz (küldöm a frigyládát) vagy a Galilei Kör fiataljaihoz is. Az egoját sokkal kevésbé, sokkal kisebb hangsúllyal kidomborító József Attila is szükségesnek ítélte e viszonyulás kinyilvánítását. Ezen a téren az évek során több változatot dolgozott ki. A nem olyan sokkal korábban keletkezett Munkásokban a közösségből kiválik ugyan egy, a családi kapcsolat összetartó erejével felérő hivatás, az agitátoré: „sorsunk összefogják / a nők, gyermekek, agitátorok". Az agitátor: írástudó, mint a pap, a lelkipásztor modern alakváltozata, a közösség szellemi tájékoztatására, tanítására, iránymutatásra specializálódott egyén. A város peremén továbblép, enyhíti az aszketikus, kissé nivelláló, lefokozó szerepkijelölést, a közösség szellemi vezetője itt a költő szerepében nyilatkozik meg. A változás szerencsés, mert - mint fentebb leírtam - az óda a forradalmi fordulat szubjektív feltételeinek kérdését, a történelmi alanyoknak a szerep betöltésére való alkalmasságát állítja középpontba, magas igénnyel lép föl velük szemben, azaz a legtágabb értelemben vett proletárkultúra kifejlődésének lehetőségét fürkészi. Márpedig ennek az új kultúrának igen lényeges és József Attila hivatását képező része a proletárköltészet problémája. Annak a költőnek, aki a történelmi jelentőségű fordulat lebonyolításában vagy egyelőre csak előkészítésében magának kiemelt szerepet vindikál, ehhez az irányító szerephez illő adottságokkal, képességekkel, tudással kell rendelkeznie. Ami az adottságot, a költői hivatás eredményes betöltésére feljogosító helyzetet illeti, József Attila a Munkásokhoz hasonlóan („sorunkat összefogják a nők, gyermekek, agitáto