Jelenkor, 2019. július-december (62. évfolyam, 7-12. szám)

2019 / 11. szám - Nagy Imre: A Mecsek utcától a Flórián kocsmáig: Akik a pécsi egyetem hallgatói voltak: Tatay Sándor, Kolozsvári Grandpierre Emil és Takáts Gyula

3. „Grandpierre szekrényében szellemek laknak" (A pécsi motívum az életmű szőttesében) Elöljáróban közlöm, hogy az alcímbeli szekrény titkát Bertha Bulcsu nevezetes interjújából vettem,35 a szekrény lakóit az író hőseivel azonosítom, a szőttes szónál pedig eszembe ju­tott az író szenvedélyes vonzódása a szőnyegek iránt. És az irodalomtörténészek iránti el­lenszenvéről is tudok (kivétel: Szerb Antal), így hát nem kis kockázatot vállalok, amikor szakmám szabályai szerint portrét rajzolok Kolozsvári Grandpierre Emilről. És megfeled­kezem korunk egyik bölcsének intelméről: „Óvakodj a háromnevű embertől!"36­­ írói vi­lágképét az a negatív tapasztalat határozza meg, amelyet eszmélkedése során, a húszas­harmincas években a magyar középosztály életidegen magatartásáról szerzett, részben családi élmények révén. Ennek leglényegesebb eleme szerinte a reális dolgok helyettesítése egy hamis tudat téveszméivel, sajátos szekunder tudat létrejötte, ami képtelenné tesz a cselekvésre. Ezt a bénultságot Kolozsvári Grandpierre jellegzetes magyar betegségnek te­kinti. Ez a vélekedése irodalomszemléletét is alapvetően befolyásolja. Jókait életszeretete és mesélőkedve mellett azért helyezi irodalmi panteonjának csúcsára, mert hősei cselekvő emberek, és ő maga is az, mert kreatív, teremtő fantáziája szintén poétikai cselekvések sorát produkálja. Jókai ellenpontja a „lusta és szétfolyó" Mikszáth, „a képtelenségig pozitivista", komponálás helyett anekdotázó író a maga tettre alkalmatlan figuráival, akinek „minden gondolata a semmittevés igazolása". „Sémák szerint dolgozik, minden helyzetben a szá­mára leginkább kézen fekvő, a legkönnyebb megoldást választja. A megfigyelt tények le­írása túlhaladja elpuhult elméjét" - írja, a legújabb idők Mikszáth-újraértelmezése fényé­ben nagyon is vitathatóan, de a maga értékrendje szerint kétségkívül logikusan.37 Kolozsvári Grandpierre kilépése a középosztályra jellemző legritka szellemi világból együtt járt racionális, kritikai szemléletének és urbánus ízlésének kialakulásával. Ez állan­dó hiányérzettel járt, hiszen a hazai viszonyok sajátossága folytán a vidéki városokban to­vább öröklődött az életforma, amelyre bírálata irányult. A kritika erejét fokozta az írónak 35 Bertha Bulcsu: Interjú Kolozsvári Grandpierre Emillel. Jelenkor, 1971/9. 774-782. 36 Kolozsvári Grandpierre Emil 1907. január 15-én született Kolozsváron francia eredetű polgári családban. Apja törvényszéki bíró, Trianon után az erdélyi Magyar Párt elnöke. A kolozsvári re­formátus kollégiumban tanult. A családdal együtt 1924-ben Budapestre költözött. A budapesti egyetemen megkezdett tanulmányait félbehagyta, s Épinaiban beiratkozott egy fonó- és szövő­ipari főiskolára, majd a tournai-i szakiskolában tanult egy ideig, később Brüsszelben filmstatisz­taként próbált megélni. Hazatérése után 1928-ban a Pécsi Erzsébet Tudományegyetem olasz­francia szakos hallgatója, eközben a hallgatók Batsányi Körének is tagja lett, mások mellett Ko­­váts Józseffel és Fejtő Ferenccel. Doktori disszertációját Luigi Pirandellóról írta, témavezetője Koltay-Kastner Jenő volt. Az egyetem elvégzése után hivatalnok. 1931-ben Kolozsváron megje­lent első regénye, a Rosta, amely ismertté tette a nevét az irodalmi életben. A Nyugatban és a Magyar Csillagban jelentek meg írásai. 1944-ben Baumgarten-díjat kapott. Katonai szolgálatot teljesített, majd hadifogságba esett. Hazatérése után a Franklin Kiadóban dolgozott, 1947-1949- ben a Magyarok szerkesztője. A rádió irodalmi osztályát vezette. 1950-től a Hungária, majd a Szépirodalmi Kiadó lektora. 1961-től szabadúszó, írásait a Kortárs, az Új írás és a Jelenkor közölte. 1964-ben és 1975-ben József Attila-díjat kapott, 1980-ban Kossuth-díjjal tüntették ki. 1992. május 11-én halt meg Budapesten. Életrajzára nézve Berta Bulcsu említett interjúja mellett lásd: Eretnek esszék című könyvének (Bp., Magvető Könyvkiadó, 1984) „Költészet és valóság" című életrajzi be­szélgetését Kabdebó Lóránttal (427-451.), valamint A beton virágai című esszékötetében (Bp., Magvető Könyvkiadó, 1988) közölt Sorsfordító pillanatok című interjúját (291-319.), amelyben szintén Kabdebó Lóránt kérdéseire válaszolt. 37 Lásd erről A Jókai-üstökös című esszéjét, és a Mit érdemes megszámlálni egy regényben című dolgoza­tának Széljegyzetek az Egy kalandor a XVII. században című Jókai-műhöz című részét az Eretnek esszék­ben (44-69.). Mikszáthra nézve pedig érdemes fellapozni Egy elsikkadt tanulmány című esszéjét ugyanitt (82-98.). Ez utóbbinak a Mikszáth-rajongók részéről történő mellőzését javaslom.

Next