Jelenkor, 1841. január-december (10. évfolyam, 1-104. szám)

1841-12-18 / 101. szám

- 414 talszobájából saját lakába haza ment, lesből és orozva történt megvérezteté­­se. A’ kiadó ur ugyanis laka elött egy kissé megállván, hátulról tudtán kívül hirtelen leüttetik , feje bezuzatik és tetemes sebek közt ájultan öszszerogyva tulajdon lakának udvarára bevonczoltatik ’s miután az illető házmesterné reá ismert, csak azután bocsáttatott szabadon. A’ szerencsétlen még mindig ágy­ban gyógyittatik. A’ tény a’ hatóságok kezei közt forog. — A’ pesti Hírlap pedig igy: „Egy éjmadár hurokra került.) Közel öt hónap óta egy valaki tet­szett magának azon gyalázatos foglalatosságban , hogy éjenkint utczaszögle­­tekre aggatott nagy czédulákra, de legtöbbnyire házfalakra szerteszét az e­­gész városban, leginkább pedig e’lapok szerkesztőjének lakása táján,holmi un­­dokságokat mázolgatott. — Vannak az agitatiónak különféle nemei; ez a’ de­rék legény falrafirkálással agitált, deliberatumai mellett, hogy t. i. e’ lapok szerkesztője akasztassák fel, nyakaztassék le stb. közbotrányt okozó s a közszemérem érzetét sértő mázolgatásokkal indokitvan a házfalakat, sőt a köztiszteletben álló háztulajdonos aszszonyságnak, kinek házánál e’ lapok szerkesztője szállást tart,anonym leveleket firkált, őt a’falramázolt ostobaságok és fajtalanságok ismétlése mellett azzal fenyegetvén, hogy háza feldulatik , hogy kő kövön nem marad ’stb. — A’ Pesti Hírlap szerkesztője miatt, a’ men­nyiben csak személyét érdeklé, bizony űzhette volna alávaló mesterségét a­­kármeddig, hanem körében a’ fajtalan mázolások méltán közbotrányt szültek, ’s az anonym fenyegetések criminalitása figyelemre kényszeritett. Megleseték tehát a’ házmester 's egy szolga által az éj madara, nov. 27k én éjjel tetten kapatva, hurokra került. A’lesök a’házzal szemközt fekvő kert vasrácsos ajtaján­ál nézték a’ napvilágosságu holdvilágnál, mikintit’s mázol, ’s mázol­ni hagyták egy időig, ’s akkor feléje közelítettek , hogy — a’ mint utasítva vol­tak — megfogják ’s elzárják, másnap reggel a­ hatóságnak átadandót. Erre e futással igyekezett menekedni, minek következtében a’ már hetek óta süker nélkül virasztott’s azért ingerült örök egyike elszalasztásától félve (mit eléggé sajnálunk) bothoz nyúlt, ’s erősen megütlegelte a’ futamlót, ki futás közben elbukván az utczakövezeten, arczát is öszsze- ’s homlokát is betörte. — Az ember azt gondolná, valami éretlen ficzkó, haszontalan utczataposó, vagy amű­­vészbarlangok egyik industrie-lovagja, kiket mesterségük folytatásában a’P. Hírlap rendőrséget figyelmeztető megrovásai kissé genioroznak, vagy legfö­­lebb egy megsértett nemtelen individualitás magányboszujának nyilatkozása ; — de nem —ki hát ez a’ gazember , és mi czélja lehet botrányos cselekvésé­nek? Ezt majd akkor közölni fogjuk, mikor a’ hatósági eljárásnak eredmé­­nye leend. — Mi ösztönözheté ez embert illy cselekvésre — gyanúsitgatni nem akarván — nem kutatjuk , különben is a’ közönség ismeri a’ helyzeteket, mi­hez mi csak annyit ragasztunk, hogy személyére nézve e’ lapok szerkesztője elannyira semmi képzelhető érintkezésben vele soha nem volt, hogy bár egy házban laknak, még csak létezéséről sem tudott, még csak nevét sem hallotta ez életben. — Megfogatván, előbb könyörgött a’ megfogóknak, hogy senkinek ne szóljanak, s a’ köpönyegbe burkoltat még a’ házmester is csak akkor ismerte meg, midőn bezáráshoz készülvén, megszólalt ’s eleresztést kért, mivel — úgy mond — úgyis a’ háznál lakik. — E’ lapok szerkesztőjének — ki még csak a’ lesbenállásról sem tudott semmit, — értesittetvén a’ dolog­ról , lehetetlen volt nem roszszalnia a’ megverést, 's reggel első dolga volt a’ járásbeli föszolgabirónál jelentést tétetni, miszerint úgy az éjmadár té­nyét a’ törvény által bűnvádilag fenyittetni rendelt közbotrány és fenyege­tőzés tekintetéből, mint hasonlag megveretését is hivatalosan investigálja. Ez megtörtént, ’s a’ törvényszék eljárand hivatásában. Időközben azonban járnak kelnek a’ tény háta mögött álló sereg emissariusai szerte a’ város­ban , és van gyanúsítás akármennyi. Képzeljük, minő diadal énekeltetnék, ha oda lehetne csűrni csavarni a’ dolgot, hogy a’ Pesti Hírlap szerkesztő­je, a’ botozás hangos ellensége, verette meg az éjmadarat! — Nem, édes jó urak! nem, azon örömetek soha sem les­t , hogy tényeink szavainkkal ellen­keznének. — Ütlegelésre utasítást senki sem adott, sőt intést adtak, hogy ne történjék; de e’ lapoknak 5 hónapon át folyvást ocsmány gonoszsággal sérte­getett szerkesztője még csak azt sem tudj­a, hogy lesetik , ámbár ép úgy he­lyesli a’ meglesetést, a’ mint roszszalja a’ megverést. A’ közönség tudja, mit tartson a’ dologról, tudja azt is , hogy e’ tény a’ maga nemében nem egyedüli az országban, ’s lesz hely, hol nyíltan el mondathatik ennek eredete. A’me­gyei törvényszék eljárásának eredményit közleni el nem mulasztandjuk. Való­ban az ember lelke megundorodik, ’s elszomorodunk némelly emberek é s né­­melly indulatok jelei fölött. Alkalmat veszünk ez úttal még egy , nem tudjuk minő kútfőből keletkezett, de mint bizonyosan értésünkre esett, az országban szerte hí­resztelt költeményt megczáfolni. Azt hiresztelik ugyanis , hogy e’ la­pok szerkesztője a „Nemzeti Ujság­­ ot Kulcsárné aszszonytól maga számára megszerezte’s jövendőben ezt és nem a’ P. Hírlapot fogja szerkeszteni. Furcsa kis tactica ’s épen most uj esztendő közelgésekor! Kijelentjük , hogy a’ dolog merő költemény, eredt legyen bár akárkitől. E’ lapok szerkesztőjének illyes­­mi ép úgy nem jutott eszébe, mint—meg vagyunk győződve— Kulcsárné asz­­szonynak sem. Mi bizony már csak — tessék ne tessék egy vagy másnak — a P­esti Hírlapnál maradunk, a’ mint­­az előfizetési hird­etvényben is olvasható.“ Ennek végső részire köv. felel a’ Nem­z. Újság . (Méltatlan gyanúsítás.) Tetszett a' „Pesti Hírlap“ vezérszerkesztőjének lapjai illy czimü czikkelyét: „Egy éj­madár hurokra került“ íme sorokkal végezni: alkalmat veszünk ezúttal még egy, nem tudjuk minő kútfőből keletkezett, de a’ mint bizonyosan értésünk­re esett, az országban szerte hiresztelt költeményt megczáfolni. Azt­­hireszte­lik ugyanis, hogy e’ lapok szerkesztője a’„Nemzeti Ujság“ot Kulcsárné asz­szonytól maga számára megszerezte, ’s­­jövendőben ezt és nem a’ P. Hírlapot fogja szerkeszteni. — Furcsa kis tactica ’s épen most uj esztendő közelgé­sekor ! Kijelentjük, hogy a dolog merő­ költemény, eredt legyen akárkitől. E lapok szerkesztőjének illyesmi ép úgy n­em jutott eszébe, mint meg vagyunk győződve­­ Kulcsárné aszszonynak sem.­—Mi bizony már csak­­— tessék, ne tessék egy vagy másnak — a’ Festi Hírlapnál maradunk, a’ mint az előfizetési hirdetvényben is olvasható.“—E’ költemény eljuta mintegy két hónappal ezelőtt az én füleimbe is , ’s úgy juta, mint felszólítás arra: nem volna é kedvem sa­ját hírlapomat Kossuth Lajosnak évenkint fizetendő szép summa pénzért ha­szonbérbe általadni? Minő kútfőből keletkezett e’ felszólítás, azt Kossuth úr, hiszem, nem tudja. De akár tudja, akár nem, — én e’ kisértést tréfául ve­­vém, 's valamint meg van győződve K. ur a’ felöl, hogy illy bérbeadás eszem­be sem jutott, úgy legyen meggyőződve arról is, hogy bármiily fényes hasz­not ígérő felszólítása siker nélkül lett volna. Sokkal nagyobb tiszteletben tar­tom boldogult férjemnek, a’ honért ’s korszerű haladásért hő kebellel buzgott, de polgári alkotványunkért ’s a’ felséges trónért utolsó csep vérét is felál­dozni szüntelen készen állt férfinak hamvait, és sokkal inkább hódolok illy sz­­elveknek magam is , mint sem lapjaimat Kossuth úr bármilly ügyes kezeire 's b­ármilly hatalmas tollára bízni haszonvágyból eltántorodhatnám. Jól tudja ezt K. ur, s azért költeménynek méltán nevezi az országszerte, mint állítja, el­terjesztett hirt; — de úgymond , ha nem jutott is eszébe Kultsárnénak illyes­­m­i, furcsa kis tactica vala ez, ’s épen most uj esztendő közelgésekor! Uram , az egy szerkesztővezérhez nem illő, nem lovagi, hanem méltatlan , és nem­­l­ogas gyanúsítás. — Igaz , hogy furcsa, sőt oktalan tacti­a volna részemről,­­a’ Pesti Hírlap számos elöfizetőji közül csak egyet is, illy hir elterjesztése által lapjaim előfizetésére csábítani akarni. Volna é a’ Pesti Hirlap elöfizetöji közt csak egy is, ki a’ nélkül, hogy illy hirt megvizsgáljon, a’ ragyogó zászló mel­lől egyszerű lapjaimhoz pártolna? Avagy nem kürtölne é illy fontos változást jó előre mind a’ szerencsés bérbeadó , mind, és méginkább , a’ magának mél­tán sok hasznot igérő bérbevevő? — De bár viszont gyanusitni nem akarok, illy kis tactica furcsa lett volna­­ a’ Pesti Hirlap szerkesztője részéről ? Épen nem. A’ Pesti Hirlap tulajdonosa illy hir valósulásától méltán félve, nem örö­mest ígérhetett volna e nagyhírű szerkesztőjének legalább is egy pár ezer fo­rinttal több jutalmat a­ jövő évre? Mert, bár természetesen több jutalomdíjra vala is jogosítva Kossuth úr a’ jövő évben, — nem négy annyi hasznot re­­ménylhetne­­, ha valamelly lapot, akár mint tulajdonos, akár mint bérbevevő megnyerni szerencsés volna? —Végnyilatkozatára Kossuth úrnak: „Mi bizony már csak a’ Pesti Hírlapnál maradunk, nem annyira a’ közjó, mint saját hasz­na tekintetéből szívesen kívánom , vajha a’ mellett soká maradhatna ! Özvegy Kultsár Istvánná, a’ „Nemzeti Újság“ tulajdonosa. Végre a' Világ igy szól: „ Egy éji madár hurokra került. „Ki e’ czimet olvassa a’ P. H. 9­7 dik számában, vidám hiedelemmel tréfát vár a’ következő sorokbul, mennyire érzi megcsalat­­va tehát magát, midőn megtudja , hogy e’ tréfás czikk értelme nem kevesebb , mint hogy Kossuth Lajos táblabiró és szerkesztő ur szolgája egy szerencsétlen családatyát annyira eldöngetett, hogy még most is, tiz nap múlva, jeges víz­zel ótalmaztatik feje a’ belső gyuladások és zúzatok következményitől. Feje üszszezúzva , melle, oldala, tagjai öszszekékitve. Maga a’ megveretett foly­vást állítja ártatlanságát: azt mondja ő,hogy a’ ház falánál,városban nem ritkán látható okból, állott meg; hogy ott a’ lesben állók ráütöttek, előlük ijedve fu­tott ; ’s abban minden ismerője egyhangú , hogy a’ szegény szenvedőnek sze­líd, békés gondolkozásmódja köztük általjában tudott dolog; ’s hogy undok , botránykoztató falmázolások, ismert jellemébül épen nem magyarázhatók. A’ dolog törvényes ellátás útján van, mi tehát nem akarjuk megelőzni az igazság eljáruló kezét; a’ P. H. felhívott czikkére, csak mint hírlapi tárgyra, van egy két szavunk. — A’ P. H. szerkesztője a' megdöngetett családatyát tréfásan hu­rokra került éjmadárnak, a’ megkinzottat gazemberniek nevezi; és azt teszi akkor , midőn önmaga a’ P. H. szerkesztője, mint ember előtt a’ szerencsét­len megkínzott egyén ellen, más tanúság nincs, mint épen azok szava, kik a verést elkövették. És igy tréfa és gúny, ’s gazember név az ellen, kiről most még törvény ’s emberek és közvélemény előtt csak egy bizonyos, t.i. hogy meg­­véreztetett , és ki könnyen egészen ártatlannak találtathatik. — Ez az, a’ mi nem szép, nem jó , nem szabad senkinek, de legkevésbbé a’ P. H. szerkesz­tőjének, ki büntető eljárás körül annyi kezességet követel a’ vádlottak részé­re : ez az , min semmiféle emissariusok serege nem örül; de búsan töprenke­­­dik minden emberbarát, mint uj bizonyságán a’ tettek és szavak közti különb­ségnek. Azt mondja a’ P. H., hogy e’ tény háta mögött egy egész sereg áll, mellynek emissariusi az egész városban szertejárnak. — Boldog isten ! milly szép dolog elvmartyr lenni; milly szép dolog azon dicsőítő öntudatban élni , hogy egész sereg a’ fővárosban , s egy még nagyobb az egész országban , éjjel nappal csak a’ mi fontos emlékünkbe merülve tüzet vasat hasztalan pró­bál ellenünk ! — Mi nem hiszszük , hogy illy alávaló tény , t. i. a’ falmázolás alatt, valaki más állhasson, mint egy nyomoru neme egyes egyén nyilványos­­ságra törő haragjának, ki ocsmány hieroglifjeivel saját gyalázatját írja. — Illy elmerültségében azt mondja a’P. H. szerkesztője : „Képzeljük minő diadal énekeltetnék , ha oda lehetne csűrni csavarni a’ dolgot, hogy a’ P. H. szerkesz­tője , a’ botozás hangos ellensége, verette meg az éjmadarat.“ — És ime a’ mi minket illet , már ebben is csalatkozik a’ szerkesztő úr ; bizony higye el, ha ki hasonló diadalt akar énekelni, már elég tárgyat talál azon kevésben is, mi mint tény fekszik írva szemeink előtt. Vagy nem tudja a’ P. H. szerkesztője , hogy tréfálni tudott, és tud, ’s hogy minden eszébe jutott és jut egy szerencsétlen családatya halálra vezetésénél, csak­­nem az emberiség, csak nem a’ szelíd szánalom, nem a’polgáriság érzete, polgáriért látván elöntve a’ kövön, melly ő neki szent lehetne, szent, mint a’ tanúsított honfiérzelem, ’s mint az oltár, mellyen tanúsíttatott! Vagy nem tudja a’ P. H. szerkesztője, hogy az egész ország előtt gazembernek nevez egy sebeiben haldoklót, ki ellen más tanúság nincs, mint gyilkosai ? Ki a’ legroszszabb esetben irántai megbántás miatt kettős kétség szélén állott, t. i. életét fogja-é veszteni,vagy érzékeit és szellemi képes erejét, mellyel családjának táplálékát szerzette; ’s ki őb­ántái — még egészen bizonytalan — megbántásáért már a’ lehető legsulyosb büntetést a­ halálig-verést, kiállotta. Midőn igy a’ vad módon büntetett szenvedőnek kig.­

Next