Jó Pajtás, 1916 (8. évfolyam, 1-53. szám)
1916-06-18 / 25. szám
25. szám. 410 JO PAJTAS ha jön a hajnal, elszáll az álom és vele szállok én is. — így hát talán én is láthatom még az én kedveseimet? — Oh bizonyára ! Nemcsak álom képében, hanem mint lágy szellő körülölelheti őket, mint szerető emlékezés a szivükbe röppenhet s ha erőt vesz rajtuk a fájdalom, a bánat, a csüggedés, — előveszik a könyveit, olvassák meséit, elbeszéléseit, amelyekbe jóságos szíve, derűs lelke odarejtezhetik és megvigasztalhatja őket. Ha pedig a templomban imádkoznak,, odaszállhat föléjük és imájukat az Úr trónjához juttathatja. De most menjünk. — Hova megyünk? — A mennyországba. Ott tudják már, hogy milyen nagy vendég érkezik. A sok kis angyal régóta könyörög az Úrnak, hogy hívja el hozzájuk a Mesemondót, de az Úr szelíden így felelt: — Csak maradjon még. Sajnálom megfosztani őt az én földi kicsinyeimtől. Végre azonban teljesítette az égi gyermekek kérését és ma reggel már ezernyi ezer napsugár-zászlócskával lobogózták fel az égi palotákat, az utcákon, tereken megszámlálhatatlan csillag-lampiont függesztettek ki és százezrével hullámzik mindenütt a sok apró angyal és mind várja a nagy Meséjét. Az Úr kegyelmes volt hozzám és mondá: — Menj leányom, a nagybátyád elé s vezesd ide Hozzám. — És honnan ismerik ott fent az én meséimet? Csak nem jár az égbe is a Jó Pajtás? — Nem bizony, — kacagott az angyal, — ide nem járhat semmiféle újság. De mindig jönnek a földről új lakók, ezek hozzák az új és újabb híreket. Mikor négy hónap előtt én is megérkeztem, rögtön körülfogtak és mesélnem kellett A Tamássyakról, A milliomod fiáról, Dörmögő Dömötörről, Chutora Janóéiról, Kaján és Kajánról. Oh, milyen tapsolás, kacagás volt az égben ! Mint ezernyi ezer csengetyű csengett, kongott, zengett bele az égboltozat! Az Úr és az Üdvözítő gyönyörködve nézték trónusukról. A Mesemondó szorongva kérdé: — Hát a háborúról mit tudtok odafenn ? — Mindent. Oly sok hős érkezik a mennybe, akik elmondják nekünk a földön történteket, hogy az ég minden lakója , tudja a legújabb híreket. — És a jó Isten? — A jó Isten, a mi Atyánk, az örök Bölcsesség, még nem látja elérkezettnek az időt a döntésre. De ott tolongnak trónja körül a nemzetek imái s minden imák között a legszebb, legmeghatóbb, leggyönyörűbb könyörgés, mely lángbetűkkel piroslik a menny boltozatán s előtte térdelnek a magyarság dicsőségei, Rákóczi, Kossuth, Petőfi, Arany, Jókai ... És a többi nagyok is mind és várják a Könyörgés halhatatlan szerzőjét. A Mesemondó megihletve szólt: — Menjünk hát! — És még valaki várja Zsiga bácsit régóta, nehezen, epedve, sóvárogva. — Ki az? — Aki régen elköltözött már a földről, — a kis Zsiga. — Édes kis fiam ! — rebegte a Mesemondó. — Menjünk, menjünk, hadd öleljem őt szívemre. És kéz a kézben, repültek, szálltak föl, föl a magasba s egyszer csak elértek a menny kapujába. Az angyal elővett egy ezüstsípot és belefújt. Az ég kárpitja meghasadt, odabenn bíborfényességben ragyogott a mennyboltozat, millió és millió angyal tolongott, repkedett az Úr trónja előtt, egy rózsaszínű felhőemelvényen százezernyi apró angyal libegett, lebegett, mindenki látni akarta a gyermekek nagy íróját, de hirtelen széles utat nyitottak s Ilonka az angyali kar bűbájos zsolozsmája közepette szelíden vezette a Mesemondót az Úr trónjához. A Mesemondó térdreborult, alázatosan lehajtotta fejét és szólt: — Én uram, Istenem, Atyám, hívtál, itt vagyok,s ítélkezzél fölöttem! És az Úr rávetette jóságos tekintetét, fejére tette áldó kezét és mondá : :— Hívtalak, mert a Mi fiúnk vagy Te, aki szeretted és hozzád engedted a kisdedeket.