Jó Pajtás, 1922. (14. évfolyam, 1-36. szám)
1922-01-01 / 1. szám
■4 Világfelfordulás. Irta Verne Gyula. Ára kötve 98 korona. 1. szám. JÓ PAJTÁS Majd eltörte a seprűnyél a szárnyát és a szerencsétlen pulyka-Gyuszi halálra rémülten szaladt be az ólba, ijedten húzódott meg az egyik sarokban. A nagy ajtón csattant a zár és szegény pulyka-Gyuszi ott maradt a szuroksötét ólban. Rémes éjszakát töltött itt a tyúkok, rucák és pulykák között. Fullasztó melegség, rettentő bűz kínozta egész éjjel. Nem aludt semmit és mikor hajnal felé valami kicsit elszunnyadt volna, társai már mind fenn voltak. Lármáztak, kiabáltak, kotkodácsolták, hápogtak. Egyszerre csak rátámadtak pulyka- Gyuszira. Csípték, vágták a csőrükkel, verték, csapdosták a szárnyukkal, ráugráltak, úgy ütötték agyba-főbe. Védekezett, vagdalkozott ő is, de mit ért az száz ellen? Valami gyanús, idegen szagot éreztek rajta, azért bántották. Agyon is verték volna, ha Mari ki nem nyitja az ajtót és szét nem zavarja a sok baromfit. Megtépázva, véresen futott ki pulyka- Gyuszi az ajtón és az ölfa mögé menekült abba a szűk folyosóba, hol pulykává változott. Itt üldögélt sokáig és szeméből sűrűn hullottak a könnyek. Nemsokára megint hallotta a Mari hangját: — Pipikém, pi-pi-pi, gyertek enni! Hallotta, mint zörög a földre szórt kukorica, mint rohannak a tyúkok reggelizni. De ő nem ment. Pedig az éhség annyira kínozta már, hogy majd meghalt. Csak egy kis piszkos vizet ivott a vályúból, mert a szomjúságot nem bírta tűrni. Azután az udvaron járkált, hátha találna valami ennivalót. Egyszerre csak kilépett a konyhaajtón az édesanyja. Őrült lármával rohant felé szegény pulyka-Gyuszi. Torka szakadtából kiabált: — Blü-blü-blü, blü-blü-blü! Édesanyja kezében nagy cseréptál volt, s annak tartalmát az udvarra szórta. Apróra vagdalt nyers répa volt s az éhes pulyka-Gyuszi is fölkapott egy darabot, hogy majd megeszi. Csakhogy egy fürge kacsa elkapta tőle és lenyelte. Még vagy ötször járt ilyen szerencsétlenül. Könnyes szemmel nézett anyjára, majd a szíve hasadt meg fájdalmában. De minden hiába ! Édesanyja nem ismerte meg. Mérgesen kiáltott rá: — No te fekete mamlasz, hát miért nem eszel? Hiszen így éhen pusztulsz. Avval bement. Ebben a pillanatban lépett ki az ajtón az ő képemása, gyuszi-Pulyka. (Vége következik.) Télen. Havazik... a kopaáz erdőn Jegen, zordon ézelek fújnak, Fatörzsökben, nádfödélen Kió madárkák öóózebújnak. Koldvá-alázony dideregve Húzza öóózébb egy pár rongyát. Részvét nélkül járnak arra. «Megáldj’ Isten ha azt ne mondják. Az útszélen kovácóműhely, Vörös fénye kivilágít. Kovácó-inaó mosolyog benn . . . Hej, jó meleg a világ itt! Suátter-inaó roóóz papucában Szalad a havad utcán át. Nem ér rá moót megbámulni A csengőt, szép úri óránkat. Veréb ül a ház ereszén Elhullt üzemet kutat benne . . . Felsóhajt, ha egy magot lát: «Istenem ! csak tavasz lenne! . . .» V. A.