Jó Pajtás, 1922. (14. évfolyam, 1-36. szám)

1922-01-01 / 1. szám

■4 Világfelfordulás. Irta Verne Gyula. Ára kötve 98 korona. 1. szám. JÓ PAJTÁS Majd eltörte a seprűnyél a szárnyát és a szerencsétlen pulyka-Gyuszi halálra rémülten szaladt be az ólba, ijedten húzódott meg az egyik sarokban. A nagy ajtón csattant a zár és sze­gény pulyka-Gyuszi ott maradt a szurok­sötét ólban. Rémes éjszakát töltött itt a tyúkok, rucák és pulykák között. Fullasztó melegség, rettentő bűz kínozta egész éjjel. Nem aludt semmit és mikor haj­nal felé valami kicsit elszunnyadt volna, társai már mind fenn voltak. Lármáz­tak, kiabáltak, kotkodácsolták, hápog­tak. Egyszerre csak rátámadtak pulyka- Gyuszira. Csípték, vágták a csőrükkel, verték, csapdosták a szárnyukkal, rá­ugráltak, úgy ütötték agyba-főbe. Véde­kezett, vagdalkozott ő is, de mit ért az száz ellen? Valami gyanús, idegen szagot érez­­­tek rajta, azért bántották. Agyon is verték volna, ha Mari ki nem nyitja az ajtót és szét nem zavarja a sok baromfit. Megtépázva, véresen futott ki pulyka- Gyuszi az ajtón és az ölfa mögé mene­kült abba a szűk folyosóba, hol puly­kává változott. Itt üldögélt sokáig és szeméből sűrűn hullottak a könnyek. Nemsokára megint hallotta a Mari hangját: — Pipikém, pi-pi-pi, gyertek enni! Hallotta, mint zörög a földre szórt kukorica, mint rohannak a tyúkok reggelizni. De ő nem ment. Pedig az éhség annyira kínozta már, hogy majd meghalt. Csak egy kis piszkos vizet ivott a vályúból, mert a szomjúságot nem bírta tűrni. Azután az udvaron járkált, hátha találna valami ennivalót. Egyszerre csak kilépett a konyha­ajtón az­­ édesanyja. Őrült lármával rohant felé szegény pulyka-Gyuszi. Torka szakadtából kiabált: — Blü-blü-blü, blü-blü-blü! Édesanyja kezében nagy cseréptál volt, s annak tartalmát az udvarra szórta. Apróra vagdalt nyers répa volt s az éhes pulyka-Gyuszi is fölkapott egy darabot, hogy majd megeszi. Csak­hogy egy fürge kacsa elkapta tőle és lenyelte. Még vagy ötször járt ilyen szerencsétlenül. Könnyes szemmel né­zett anyjára, majd a szíve hasadt meg fájdalmában. De minden hiába ! Édes­anyja nem ismerte meg. Mérgesen kiál­tott rá: — No te fekete mamlasz, hát miért nem eszel? Hiszen így éhen pusztulsz. Avval bement. Ebben a pillanatban lépett ki az ajtón az ő képemása, gyuszi-Pulyka. (Vége következik.) Télen. Havazik... a kopaáz erdőn Jegen, zordon ézelek fújnak, Fatörzsökben, nádfödélen Kió madárkák öóózebújnak. Koldvá-alázony dideregve Húzza öóózébb egy pár rongyát. Részvét nélkül járnak arra. «Megáldj’ Isten ha azt ne mondják. Az útszélen kovácóműhely, Vörös fénye kivilágít. Kovácó-inaó mosolyog benn . . . Hej, jó meleg a világ itt! Suátter-inaó roóóz papucában Szalad a havad utcán át. Nem ér rá moót megbámulni A csengőt, szép úri óránkat. Veréb ül a ház ereszén Elhullt üzemet kutat benne . . . Felsóhajt, ha egy magot lát: «Istenem ! csak tavasz lenne! . . .» V. A.

Next