Jogi Hirlap, 1934. július-december (8. évfolyam, 26-52. szám)
1934-07-01 / 26. szám
1934. Július 1, 203 JOGI HÍRLAP gyakorlat az 1874:XVIII. törvénycikket igy is alkalmazza. Ezt a célt valósítja meg birói gyakorlatunk akkor és azáltal, hogy a törvényben kizárólag a vasutak üzeménél bekövetkezett halálesetekre és testi sértésekre megalkotott jogszabályokat több elvi határozatban csupán az általános kártérítési jogelvek egyik alkalmazási esetének veszi. Ennek megfelelően a m. kir. Kúria az 1874:XVIII. tc. jogszabályait fokról-fokra haladva kiterjesztette: a légszeszvilágítási vállalatokra (180. E. H.), a vízvezetéki üzemekre (181. E. H.), a közutakon géperővel vontatott járóművekre (185. E. H.), a robbanékony anyagok tartására (531 E. H.), a liftüzemre (546. E. H.), az erősáramú villamosságot szolgáltató vállalatokra (547. E. H.), majd egész általánosságban is valamennyi olyan üzemre, amelynek működése másokra különös veszéllyel jár. Az 1874 :XVIII. törvénycikknek ezt a célját, valamint a baleset folytán egymással szembekerült vagyoni érdekek méltányos figyelembevételét is szolgálja a bírói gyakorlat akkor, amikor a vaspályákra rótt törvényes kártérítési felelősség terjedelmének az elhatárolásánál szintén az általános kártérítési elvekkel való összhangra törekszik. Mindaddig tehát, amíg törvény vagy törvényerejű egyéb jogszabály ezt ki nem zárja, az ISV.XVII. tc. 2. §-ának az értelmezésénél a vaspálya által megtérítendő károk alatt az általános kártérítési elvekkel egyezően mindazokat a vagyoni hátrányokat kell érteni, amelyek a balesetet szenvedőre a sérülés következtében ennek ideiglenes vagy álliadó munkaképtelenségéből, vagy keresetképességének a csökkenéséből hárultak. Ez az értelmezés a vagyoni kárnak úgy hazai jogunkban, mint a külföldi jogrendszerekben is általánosan elfogadott felfogását veszi alapul. A vagyoni kár t. i. eszerint azzal a különbözettel egyenlő, amely a károsult vagyoni állapotának — e határozat eldöntési körében a károsult kereseti viszonyainak — a kárát előidéző tény előtti és utáni összehasonlításából adódik. Az 1874-XVIII. tc. 2. §-ának 1. pontja a sérüültre a keresőképességének csökkenéséből hárult vagyoni hátrány megtérítését rendeli. Sem a kár megtérítésére vonatkozó általánoselvek, de az 1874:XVIII. tc. rendelkezései sem foglalnak magukban olyan korlátozást, amelynél fogva a baleset okozta sérülés vagyoni következményei csupán annyiban volnának megtérítendők, amennyiben azok nyomban a baleset után, vagy legkésőbb a kártérítés bírói megítélésének az időpontjában már be is álltak, vagy felismerhetőkké váltak. Ennek felelt meg az a régebbi bírói gyakorlat, amely a baleset folytán a szolgálatából elbocsátott közalkalmazottnak azt az összeget is megítélte, amelytől a károsult az egyébként szükségképen bekövetkező fokozatos előlépésének az elmaradása folytán esett el. (Kúria 3330— 1907. szám). Ezek szerint sem tételes hazai magánjogunk, sem régebbi bírói gyakorlatunk nem indul ki abból, hogy a baleseti járadék megítélésére és annak mérvére vonatkozó tényállást akár a baleset, akár a kártérítés felett döntő bírói ítélet már szükségképen és végleg lezárja. Voltak és vannak ugyan oly törvényes rendelkezéseink is, amelyek eltérő jogszabályokat tartalmaznak. Ilyen volt az 1907 :XIX. te. 78. §-o. Ilyen ma is az 1927:XXI. te. 80. §-a, amely a benne felsorolt eltérésektől eltekintve — a baleseti járadék alapjául kizárólag azt a javadalmazást veszi, amelyet a balesetet szenvedő biztosított a balesetet közvetlenül megelőző ötvenkét héten át balesetbiztosítási kötelezettség alá eső üzemekben keresett. Ezek a szabályok azonban a társadalombiztosítási jogviszony különös sajátosságain sarkalló kivételek, amelyeket a törvényes kötelezettségen alapuló, de tartalma szerint mégis szerződéses jellegű baleseti biztosítás tömegessége, valamint az ezzel összefüggő és elsősorban a biztosító intézetek kockázati, valamint a biztosítottak járulékviselési, vagyis az érdekeltek gazdasági teherviselési képességét figyelembevevő szempontok magyaráznak. Ezekkel a kivételekkel szemben a jelen határozathozatalánál figyelembe vett esetekben, vagyis akkor, amidőn a károsult jövedelme jogszabály vagy szolgálati szerződés rendelkezései értelmében a balesetet követő időben minden más feltételtől függetlenül (automatikusan) emelkedett volna, a kár megtérítésére vonatkozó általános szabályok állanak. Ez a felfogás valójában nem is ellenkezik az 553. számú elvi határozatban kifejezett jogszabállyal. Ez az elvi határozat nem foglal ugyanis állást abban a kérdésben, vájjon mi a baleseti járadék felső határa akkor, amidőn a sérült szolgálati illetményes jogszabály vagy a szolgálati szerződés rendelkezései értelmében a balesetet követő időben a szolgálat kifogástalan teljesítése esetében minden más feltételtől függetlenül (automatikusan) emelkedtek volna. Házán jogunk szerint eltérő forráshely hiányában azt az okozatossági láncolatot, amely végeredményében a sérült munkaképességének a csökkentéséhez vezet, a baleset megindítja ugyan, de szükségképen nem rekeszti be. Az tehát, hogy a jövedelemtöbblet csupán a balesetet követő időben jutott volna a sérült vagyonkörébe, nem akadályozza, hogy annak az egyenértéke a sérült részére az 1874 :XVIII. tc. alapján járó kárként megítéltessék. Azt viszont, váljon a sérült szolgálati viszonyának a megszűnése valóban a balesetnek közvetlen vagy közvetett következménye-e, minden egyes esetben a kiderült tényálláshoz képest kell a bíróságnak eldöntenie. Haazonban a bíróság ily értelemben dönt, ezzel kiderült az is, hogy az a jogi tény, amely a sérültet a számára minden további feltétel nélkül biztosított jövedelemtöbblettől elütötte, valójában a balset bekövetkezése volt. Szerződés vagy tárgyi jogszabály alapján a szolgálati viszony a baleset nélkül és azelőtt az időpont előtt is megszünhetik ugyan, amelyben az alkalmazott ehhez a jövedelemtöbblethez hozzájutott volna. De mindaddig, amíg a szolgálati viszony fennáll, az alkalmazottnak nem csupán többé-kevésbbé alapos reménye és kilátása, de már a megvalósulása felé haladó és a tárgyi jog által védendő várománya is van arra, hogy a szolgálat kifogástalan teljesítése útján a jövedelemtöbblethez is hozzájusson. Mihelyt kétségtelen, hogy a sérült — bár a baleset okából csupán szolgálati viszonyának megszűnése után — elérte azt az időt, amelytől fogva a munkaadóval szemben érvényesíthető jövedelemtöbblet egyébként az ő vagyoni körébe jutott volna, ezzel egyúttal szembetűnően nyilvánvalóvá lett, hogy a baleset okozta azt a további vagyoni hátrányt is, hogy a balesetiét szenvedő ettől a követeléstől is elesett. Egyfelől az, hogy e követelés keletkezését épen a baleset hiúsította meg, másfelől az a vélelem, hogy az alkalmazott szolgálati viszonya a baleset nélkül a jövedelemtöbblet eléréséhez szükséges idő elteltéig tartott volna, arra nézve, aki az automatikus jövedelememelkedés idejét elérte, méltányossá is teszi, hogy akkortól fogva, amidőn ő a jövedelemtöbblethez már jogot nyert volna, a baleseti járadék mérvénél az emelkedett jövedelem vétessék alapul. Ellenben, ha a sérült a baleset után, de ezen irányadó időpont előtt meghalt, továbbra is bizonytalan marad, várjon ő a jövedelemtöbblethez a baleset nélkül is hozzájutott volna-e vagy sem? Ily bizonytalanság mellett sem az 1874:XVIII. tc. 1. és 2. §-ai, sem a Pp. 413. §-a nem szolgáltat alapot arra, hogy a hátramaradottak részére megítélendő baleseti járadék összegénél ez a bizonytalan jövedelemtöbblet is figyelembe vétessék A baleseti járadék törvényes rendeltetéséből folyik, hogy a követelés visszaélésszerűen nem használható fel arra, hogy a huzamosabb időn át felszaporodott járadék egyszerre való érvényesítése és behajtása útján a jogosultnak tőkegyűjtésre szolgáljon, vagyis arra, hogy a