Jogi Hirlap, 1937. július-december (11. évfolyam, 27-52. szám)

1937-07-04 / 27. szám

JOGI HÍRLAP 210 1937 julius 4 misításával csalásokat és sikkasztásokat követett el és bűn­cselekményeinek elpalástolása céljából a számadási naplót is meghamisította. A felperes kincstár az igy előállott kár megtérítését alperestől követeli. A fellebbezési bíróság a kö­vetelést az 1897. XX. t. c. alapján bírálta el és megállapí­totta azt is, hogy a szóbanforgó követelés az idézett törvény 141. §-ára való figyelemmel elévült. A Kúria a következő in­dokolással hagyja helyben ezt a döntést: Nyilvánvaló, hogy a kereseti kár harmadik személy oly cselekményeinek az eredménye, amelyek az alperes számadási körén belül történtek. Az alperes ellen ebből ki­folyólag bűnvádi eljárás nem létetett folyamatba. Az 1897: XX. tc. 52. §-a értelmében minden szám­adó felelős a saját kezeléséért, továbbá minden közeg felelős a maga hivatalkörét érintő minden cselekmény­ért vagy mulasztásért. Az 1897:XX. tc. 52. §-ának ebből a rendelkezéséből folyik, hogy a felhívott törvény szabályai az oly szám­adási helytelenségekre is állanak, amelyek az által váltak lehetővé, hogy valamely számadó hivatalos kötelességének a teljesítése körül mulasztást követett el. Ezek szerint a fellebbezési bíróság nem sérette az 1897 :XX. tc. rendelkezéseit akkor, amidőn az idézett törvény Ц1. %-ának a szabályát a jelen kereseti követe­lésre is alk­almazta. — С. VI. 1090—1937. Térfi, 1937. V. 13. 554. Kártérítési igény elévülése veszélyes üzemmel szem­ben. Felperes napszámos az alperes bányavállalat ellen in­dított kártérítési keresetét kifejezetten a bányavállalatnak mint veszélyes üzeminek tárgyi felelősségére alapítja és az alperes elévülési kifogásával szemben azt vitatja, hogy az 1874. évi XVIII. t. c. 9. §-áak az elévülésre vonatkozó szabályai csakis vasúti vállalatokkal szemben nyerhet alkal­mazást. A Kúria a keresetet elévülés címén utasítja el, mert: A felperes a keresettel érvényesített kártérítési kö­vetelését kifejezetten az alperesnek, mint veszélyes üzem fenntartójának a tárgyi felelősségére — és csakis erre — alapította . A bírói gyakorlat az 1871. évi XVIII. tc-nek a vas­pálya vállalat kártérítési felelősségéről szóló rendelkezé­seit mindazokra az üzemekre kiterjesztvén, amelyeknek a működése másokra különös veszéllyel jár, alkalmaz­ni kell az ilyen üzemek körében előforduló baleseteknél e törvény 9. §-ának a kártérítési követelések elévülésére vonatkozó különleges rendelkezését is (P. H. T. 801­. sz.). Az 187­4. évi XVIII. tc. 9. §-a szerint pedig a kártérítési követelések sérüléseknél a baleset bekövetkeztétől számí­tandó három év alatt évülnek el. — C. I. 685—1937. Jakab, 1937. V. 19. 555. Létszámcsökkentés vasutasoknál. Felperes kártérí­tési követelését arra alapítja, hogy az alperes vasutvállalat, amely öt létszámcsökkentés címén elbocsátotta, jogtalanul járt el, mert mint hadirokkant nem lett volna végelbánás alá vonható. A Kúria az erre alapított keresetet a következő in­dokolással utasítja el:­­ Az 1923. évi XXXV. tc. 1. §-ának utolsó bekezdése értelmében saját kérelmére, — tehát beleegyezésével,­­ a hadirokkant vasúti tisztviselő vagy egyéb alkalmazott is végelbánás alá vonható és ha nyugdíj helyett vég­­kielégítést kér, végkielégítésben részesítendő. (3.§. 3. bek.) A felperes a végelbánás alá vonása ellen nem tilta­kozott, a végkielégítést anélkül, hogy erre őt bárki kény­szerítette vol, jogfentartás nélkül felvette. A felperes tehát úgy tekintendő, mint aki a végki­elégítéssel való végelbánás alá vonásba megnyugodott, abba beleegyezett, ahhoz hozzájárult. Ennek folytán közömbös, hogy a felperes az alperes jogelődének a nyugbér-intézeti alapszabályai 1­. §-a értelmében nyugbér megillette-e, s hogy a baleset bejelen­tésének az elmulasztása okából az alperes jogelődétől a nyugbérrel azonos összegű kártalanítást igényelhetett volna-e, vagy sem. Nem sérti tehát az anyagi jogot — ezekből az okok­ból — a fellebbezési bíróságnak a keresetet elutasító döntése. — C. II. 619—1937. Totth, 1937. V. 25. 556. Magánvállalatok nyugdíjfizetési kötelezettsége. Fel­peres 1921. évben jelentkezett az alperesi nyugdíjintézetnél tagul leendő felvétele iránt, azonban a vállalat igazgatósága a felperesnek ezt a kérelmét elutasította. A szolgálatból való kiválása után felperes mégis nyugdíjat követel az alperestől és arra hivatkozik, hogy miután ő a nyugdíjfizetés alapjául előírt szolgáló időt az alperesi vállalatnál kitöltötte, viszont alperes nyugdíjszabályzat­tal rendelkezik, ezért részére is tartozik nyugdíjat fizetni. A Kúria elutasítja a keresetet, mert: Ha a munkaadó nyugdíj fizetésére vállal kötelezett­séget, annak a feltételeit — törvényes rendelkezés hiá­nyában — tetszése szerint, szabadon határozhatja meg és a nyugdíj fizetésére csak az általa megállapított fel­tételek mellett köteles. ,­­ Az l. r. alperes jogelődjének nyugdíjszabályzata sze­rint a nyugdíjjogosultság alapvető feltétele a nyugdíj­intézet kötelékébe való felvétel és legalább tíz évi nyug­díjintézeti tagság (6., 7. és 1l. §.). A 6. §.-nak az a rendelkezése, hogy a nyugdíjinté­zetbe való belépés az alkalmazottakra nézve kötelező, a §. további rendelkezéseire tekintettel csupán annyit je­lent, hogy az alkalmazottak az ott megjelölt határidőn belül a nyugdíjintézet kötelékébe való felvételüket a nyug­­díjintézet választmányánál kérelmezni tartoznak. A fel­vétel kérdésében azonban a választmány és végső fokban — végérvényesen és joghatályosan — a vállalat igaz­gatósága határoz és a nyugdíjintézet tagjául történt fel­vételt, vagy az erre irányuló kérelem elutasítását sem a nyugdíjválasztmány, sem az igazgatóság indokolni nem tartozik. Az alapszabályoknak ezekből a rendelkezéseiből te­hát nyilvánvaló, hogy a nyugdíjintézet tagjai sorába való felvétel kérdésében a nyugdíjválasztmány és az igaz­gatóság belátása szerint határoz és hogy végeredmény­ben a vállalat igazgatóságának diskretionális jogkörébe tartozik az afelett való döntés, hogy az alkalmazottat a nyugdíjintézet kötelékébe felvenni és őt — egyéb felté­telek megléte esetén is — nyugdíjban részesíteni kíván­­ja-e. A felperesnek 1921. március havában nyugdíjinté­­zeti tagul való felvétele iránt előterjesztett kérelmét — a kedvezőtlen orvosi véleményre tekintettel — a válla­lat igazgatósága elutasította. Az 1922. j­úlius 1.-én kelt igazgatósági határozat szerint a felperes e kérelmét egy év múlva megújíthatta. A felperes azonban a nyugdíj­­intézet további fennálása alatt a felvétel iránt újabb kérelmet nem terjesztett elő. Sőt az I. r. alperes elis­mert vállalati nyugdíjpénztárának megalakulása után sem kérte az A/9. alatt csatolt alapszabály 9. §-a értel­mében a nyugdíjpénztár tagjai sorába való felvételét. Ezeknél fogva s az első bíróság ítéletéből változat­lanul átvett egyéb indokaira is tekintettel, a fellebbezési bíróságnak a Pp. 53. §. 2. bekezdésében megengedett módon meg sem támadott ítéleti tényálláson alapuló az a jogi döntése, amely szerint a felperest az alperesekkel szemben — nyugdíj­kötelem vállalásának hiányában — nyugdíj meg nem illeti, az anyagi jognak megfelel. •— C. II. 1658- -1937. Totth, 1937. V. 26. 557. Építési vállalkozó felelősége a vállalati keretösszeg túllépéséért. A felperes az alperes építészt egy családi ház építésével bízta meg akként, hogy az egyes iparosokkal és vállalkozókkal a felperes maga szerződik. A vállalkozókkal kötött szerződéseket tényleg a felperes maga írta alá és az egyes vállalati összegeket az аЛрэ-es utalványozása alapján a felperes maga fizette ki. Az írásban létrejött megállapo­dás szerint felperes kikötötte, hogy az építkezés az összes illetékekkel és költségekkel, valamint az alperes tiszteletdíjá­val együtt 36.000­­-nél többe ne kerüljön. Minthogy azon-

Next