Jogi Hirlap, 1940. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)

1940-07-07 / 27. szám

JOGI HÍRLAP 210 1940. JILIGS 7. Embereknek állatokkal együtt ugyanazon teherko­csiban szállítása nem tartozik azok közé a körülmé­nyek közé, amelyek az alperes üzemét veszélyessé te­szik. Az említett körülmény folytán bekövetkezett bal­esetért tehát az alperes tárgyi alapon nem felelős. Ebből a szempontból közömbös, hogy a baleset von­tatás közben, vagy a teherkocsi állóhelyzetében követke­zett-e be, még inkább közömbös az, hogy a balesetet megelőzően — amint a felperes állítja — a teherkocsit tolatás közben meglökték. Tárgyi felelősség hiányában tárgytalan az arra vo­natkozó vita, hogy az alperes tárgyi felelősségére alapí­tott kereset elévülése bekövetkezett-e vagy sem. Ezért a fellebbezési bíróságnak az elévülés bekövetkezésére vonatkozó állásfoglalása felülvizsgálatot nem igényel. Az alperes közegeinek vétkességére alapított kere­setet illetően nem alkalmas a balesettel okozati össze­függésben álló vétkesség megállapítására az alperes kö­zegeinek az az eljárása, hogy az alperes üzletszabályza­tának és forgalmi utasításának rendelkezései ellenére megengedték, hogy a felperes atyja egész családjával együtt tehervonaton, állatállományával közös teherko­csiban utazzék új szolgálati helyére. Nem alkalmas pedig abban az esetben sem, ha té­ves lenne a fellebbezési bíróságnak az első bíróság ítéle­téből átvett az a megállapítása, hogy a vasúti pálya­őröknek ilyen módon való átköltöztetése általános szo­kás, mert az utazásnak e mellett a módja mellett a foly­ton lehetséges szülői felügyeletre tekintettel az alperes közegeinek nem kellett számolniuk azzal, hogy a felpe­res az állatokkal együtt utaztatásból balesetet szen­vedhet. Ugyanez áll az alperes alkalmazottjainak arra az eljárására is — még ha ezt gondatlanságnak lehetne is tekinteni — hogy a felperes atyját olyan állomásra helyezték át, ahol állásának elfoglalása akadályba üt­között s ennek az intézkedésnek megváltoztatásával na­pokig késtek, mialatt a felperes atyjának rendelkezé­sére bocsájtott teherkocsikat a nyíregyházai állomáson vesztegeltették. Nem alkalmas ilyen vétkesség megállapítására való­ság esetén sem a felperes által állított az a tény sem, hogy az alperes közegei elmulasztották a felperes szüle­ivel, mint állatkísérőkkel szemben őket terhelő ellen­őrzési kötelesség teljesítését, mert az alperes közegei jogosan lehettek abban a meggyőződésben, hogy az adott esetben, amikor az állatok kísérője maga a gazda volt, aki egyszersmind az alperes pályaőre, az állatkísérői mi­nőségéből folyó kötelességeit ellenőrzés nélkül is meg­felelő gondossággal teljesíti. A fellebbezési bíróság helyes megállapítása szerint a felperes atyja az átköltözés alatt nem volt szolgálat­ban, a felügyelet elmulasztásában megnyilvánuló gon­datlanságára tehát nem lehet az alperes alkalmazottai­nak vétkességéhez kapcsolódó jogi következményt al­kalmazni. — C. 1. 318—1940. Jakab, 1940. V. I. 538. Szolgálati bizonyítvány tartalma. Bizalmas közlés az alkalmazottról. Az alperes biztosító társaság a szolgála­téban állott felperest rendes felmondás mellett bocsátotta el szolgálatából és ez alkalommal neki olyan szolgálati bizo­nyítványt adott, amely csupán a felperes szolgálati idejét tartalmazta és azt a megjegyzést, hogy a felperes „szolgá­lati képessége ellen” kifogás nem merült fel. Felperes azt vitatja, hogy egyrészt e bizonyítvány hiányos tartalma mi­att, másrészt azért sem tudott megfelelő újabb elhelyezke­déshez jutni, mert az alperes intézet vezérigazgatója egy érdeklődésre bizalmasan közölte, hogy a felperest voltakép­pen fegyelmi úton kellett volna elbocsátani. A Kúria a kö­vetkező indokolással utasítja el az erre alapított kártérítési keresetet: A szolgálati bizonyítvány kiállításának a megtaga­dása vagy hiányos tartalommal kiszolgáltatása csak ak­kor lehet kártérítési követelésnek a jogalapja, ha bizo­nyítást nyer, hogy a megfelelő bizonyítvány hiánya okozta, hogy az alkalmazott, vagy egyáltalán nem, vagy csak hátrányosabb feltételekkel tudott elhelyezkedni és a bizonyítvány hiányossága egyéb módon (szóbeli ér­tesítéssel vagy újabb bizonyítvánnyal) nem volt pótol­ható. A felperes kártérítési igényének első feltétele tehát annak a kimutatása, hogy a felmondási idő alatt 1935. szeptember 7-én kézhez vett első bizonyítvány tartalmá­nak hiányossága okából hiúsult meg az újabb állászerzés és a meghiúsulás után késedelem nélkül kísérletet tett a betöltött egész munkakörét és jártasságát igazoló bizo­nyítvány szerzésére. A felperes azonban több mint két évig (1937. okt. 16.) maga sem kifogásolta első szol­gálati bizonyítványának a tartalmát, ezért tehát a köz­beeső időre nézve netáni állástalanságának a következ­ményeiért nem teheti volt munkaadóját felelőssé. Ámde a fellebbezési bíróságnak a bizonyítás mérle­gelésén alapuló (Pp. 271. §.) ténymegállapítása szerint a felperes nemcsak nem igazolta, hogy az első működési bizonyítvány hiányos tartalma ütötte el az újabb alkal­mazástól, hanem ellenkezőleg a felperes a szolgálati vi­szony megszüntetését követő évben (1936.) két biztosító társaságnál is el tudott próbaidőre helyezkedni és szol­gálati viszonya egyik munkaadója irányában a próbaidő letelte folytán szűnt meg, másik munkaadója pedig a próbaidő lejártával csak azért nem véglegesítette, mert megfelelő eredményt nem tudott elérni. A felperesnek vitatott állástalanul maradása és a bizonyítvány hiányossága közt tehát nincs meg az oko­zati összefüggés és így a felperes e bizonyítvány tartalma miatt kártérítést nem követelhet. Annak a kiemelése mellett, hogy a munkaadó a va­lóságnak meg nem felelő tartalmú bizonyítványt nem kö­teles adni és szolgálati vétségeket elkövetett alkalmazott­ját érdemein felül minősíteni újabb elhelyezkedésének megkönnyítése végett sem tartozik,­­ nincs is bizo­nyítva, hogy bármelyik munkaadó, akitől a felperes ál­lást kért, a bizonyítvány tartalmát elégtelennek találta volna és a felperes alkalmazásától e miatt zárkózott volna el. Erkölcsi kártérítést is igényelt a felperes azért, mert szerinte az alperes — a szolgálati bizonyítványtól füg­getlenül is — elegendő ténybeli alap nélkül adott ro­kon szakmabeli intézeteknek és más személyeknek a felperes működéséről olyan kedvezőtlen felvilágosítást, amely a pályáján való boldogulásnak egy­szer s minden­­korra útját szegte. A perben nincsenek alkalmas adatok annak a meg­állapítására, hogy az alperes más biztosító társaságnak, amelyeket a felvilágosításhoz esetleg jogosult érdekek is fűzhettek, a felperes szolgálati működéséről megkáro­sító szándékkal s gazdasági érvényesülésének lehetet­lenné tétele végett valótlan tényeket közölt volna. Sőt a fellebbezési bíróság még azt sem látta bizonyítottnak, hogy az alperes a felperesre nézve hátrányos felvilá­gosításokat nyújtott volna. Az a körülmény, hogy az in­tézet vezérigazgatója a felperes érdekében hozzáforduló országgyűlési képviselővel levélben közölte, hogy a fel­perest nem tarthatják meg állásában s tulajdonkép fe­gyelmi eljárást kellene indítani és a fegyelmi bizottság ítélete kétségtelenül elbocsátást vonna maga után, de a képviselő érdeklődésére tekintettel fegyelmi eljárás he­lyett felmondás útján bocsátják el, hogy ily módon ne vágják el boldogulása útját, s nem vonható a jogelle­nes károsító híresztelés fogalma alá. Az alperes vidéki ügynökségénél alkalmazott egyes közegeknek magánsze­­mély kérdezősködésére tett az a kijelentése pedig, hogy a felperes kilépése szabálytalanságok és a Btk.-be üt­köző cselekmények miatt történt, nem minősíthető az al­peres nyilatkozatának. — V. II. 706—1940. Ludvig, 1940. V. 8. 539. Hitbizományi birtokos felelőssége a jogelődje által vállalt nyugdíjfizetési kötelezettségért. Az alperesként per­bevont hitbizományi birtokos a jogelődje által a felperesnő részére biztosított özvegyi nyugdíj fizetését beszüntette és a felperes keresetével szemben azzal védekezik, hogy a felpe­res néhai férje mint főherceg­ személyi udvari titkár, nem tekinthető hitbizományi alkalmazottnak és így a hitbizom

Next