Jogi Hirlap, 1940. július-december (14. évfolyam, 27-52. szám)
1940-07-07 / 27. szám
JOGI HÍRLAP 210 1940. JILIGS 7. Embereknek állatokkal együtt ugyanazon teherkocsiban szállítása nem tartozik azok közé a körülmények közé, amelyek az alperes üzemét veszélyessé teszik. Az említett körülmény folytán bekövetkezett balesetért tehát az alperes tárgyi alapon nem felelős. Ebből a szempontból közömbös, hogy a baleset vontatás közben, vagy a teherkocsi állóhelyzetében következett-e be, még inkább közömbös az, hogy a balesetet megelőzően — amint a felperes állítja — a teherkocsit tolatás közben meglökték. Tárgyi felelősség hiányában tárgytalan az arra vonatkozó vita, hogy az alperes tárgyi felelősségére alapított kereset elévülése bekövetkezett-e vagy sem. Ezért a fellebbezési bíróságnak az elévülés bekövetkezésére vonatkozó állásfoglalása felülvizsgálatot nem igényel. Az alperes közegeinek vétkességére alapított keresetet illetően nem alkalmas a balesettel okozati összefüggésben álló vétkesség megállapítására az alperes közegeinek az az eljárása, hogy az alperes üzletszabályzatának és forgalmi utasításának rendelkezései ellenére megengedték, hogy a felperes atyja egész családjával együtt tehervonaton, állatállományával közös teherkocsiban utazzék új szolgálati helyére. Nem alkalmas pedig abban az esetben sem, ha téves lenne a fellebbezési bíróságnak az első bíróság ítéletéből átvett az a megállapítása, hogy a vasúti pályaőröknek ilyen módon való átköltöztetése általános szokás, mert az utazásnak e mellett a módja mellett a folyton lehetséges szülői felügyeletre tekintettel az alperes közegeinek nem kellett számolniuk azzal, hogy a felperes az állatokkal együtt utaztatásból balesetet szenvedhet. Ugyanez áll az alperes alkalmazottjainak arra az eljárására is — még ha ezt gondatlanságnak lehetne is tekinteni — hogy a felperes atyját olyan állomásra helyezték át, ahol állásának elfoglalása akadályba ütközött s ennek az intézkedésnek megváltoztatásával napokig késtek, mialatt a felperes atyjának rendelkezésére bocsájtott teherkocsikat a nyíregyházai állomáson vesztegeltették. Nem alkalmas ilyen vétkesség megállapítására valóság esetén sem a felperes által állított az a tény sem, hogy az alperes közegei elmulasztották a felperes szüleivel, mint állatkísérőkkel szemben őket terhelő ellenőrzési kötelesség teljesítését, mert az alperes közegei jogosan lehettek abban a meggyőződésben, hogy az adott esetben, amikor az állatok kísérője maga a gazda volt, aki egyszersmind az alperes pályaőre, az állatkísérői minőségéből folyó kötelességeit ellenőrzés nélkül is megfelelő gondossággal teljesíti. A fellebbezési bíróság helyes megállapítása szerint a felperes atyja az átköltözés alatt nem volt szolgálatban, a felügyelet elmulasztásában megnyilvánuló gondatlanságára tehát nem lehet az alperes alkalmazottainak vétkességéhez kapcsolódó jogi következményt alkalmazni. — C. 1. 318—1940. Jakab, 1940. V. I. 538. Szolgálati bizonyítvány tartalma. Bizalmas közlés az alkalmazottról. Az alperes biztosító társaság a szolgálatéban állott felperest rendes felmondás mellett bocsátotta el szolgálatából és ez alkalommal neki olyan szolgálati bizonyítványt adott, amely csupán a felperes szolgálati idejét tartalmazta és azt a megjegyzést, hogy a felperes „szolgálati képessége ellen” kifogás nem merült fel. Felperes azt vitatja, hogy egyrészt e bizonyítvány hiányos tartalma miatt, másrészt azért sem tudott megfelelő újabb elhelyezkedéshez jutni, mert az alperes intézet vezérigazgatója egy érdeklődésre bizalmasan közölte, hogy a felperest voltaképpen fegyelmi úton kellett volna elbocsátani. A Kúria a következő indokolással utasítja el az erre alapított kártérítési keresetet: A szolgálati bizonyítvány kiállításának a megtagadása vagy hiányos tartalommal kiszolgáltatása csak akkor lehet kártérítési követelésnek a jogalapja, ha bizonyítást nyer, hogy a megfelelő bizonyítvány hiánya okozta, hogy az alkalmazott, vagy egyáltalán nem, vagy csak hátrányosabb feltételekkel tudott elhelyezkedni és a bizonyítvány hiányossága egyéb módon (szóbeli értesítéssel vagy újabb bizonyítvánnyal) nem volt pótolható. A felperes kártérítési igényének első feltétele tehát annak a kimutatása, hogy a felmondási idő alatt 1935. szeptember 7-én kézhez vett első bizonyítvány tartalmának hiányossága okából hiúsult meg az újabb állászerzés és a meghiúsulás után késedelem nélkül kísérletet tett a betöltött egész munkakörét és jártasságát igazoló bizonyítvány szerzésére. A felperes azonban több mint két évig (1937. okt. 16.) maga sem kifogásolta első szolgálati bizonyítványának a tartalmát, ezért tehát a közbeeső időre nézve netáni állástalanságának a következményeiért nem teheti volt munkaadóját felelőssé. Ámde a fellebbezési bíróságnak a bizonyítás mérlegelésén alapuló (Pp. 271. §.) ténymegállapítása szerint a felperes nemcsak nem igazolta, hogy az első működési bizonyítvány hiányos tartalma ütötte el az újabb alkalmazástól, hanem ellenkezőleg a felperes a szolgálati viszony megszüntetését követő évben (1936.) két biztosító társaságnál is el tudott próbaidőre helyezkedni és szolgálati viszonya egyik munkaadója irányában a próbaidő letelte folytán szűnt meg, másik munkaadója pedig a próbaidő lejártával csak azért nem véglegesítette, mert megfelelő eredményt nem tudott elérni. A felperesnek vitatott állástalanul maradása és a bizonyítvány hiányossága közt tehát nincs meg az okozati összefüggés és így a felperes e bizonyítvány tartalma miatt kártérítést nem követelhet. Annak a kiemelése mellett, hogy a munkaadó a valóságnak meg nem felelő tartalmú bizonyítványt nem köteles adni és szolgálati vétségeket elkövetett alkalmazottját érdemein felül minősíteni újabb elhelyezkedésének megkönnyítése végett sem tartozik, nincs is bizonyítva, hogy bármelyik munkaadó, akitől a felperes állást kért, a bizonyítvány tartalmát elégtelennek találta volna és a felperes alkalmazásától e miatt zárkózott volna el. Erkölcsi kártérítést is igényelt a felperes azért, mert szerinte az alperes — a szolgálati bizonyítványtól függetlenül is — elegendő ténybeli alap nélkül adott rokon szakmabeli intézeteknek és más személyeknek a felperes működéséről olyan kedvezőtlen felvilágosítást, amely a pályáján való boldogulásnak egyszer s mindenkorra útját szegte. A perben nincsenek alkalmas adatok annak a megállapítására, hogy az alperes más biztosító társaságnak, amelyeket a felvilágosításhoz esetleg jogosult érdekek is fűzhettek, a felperes szolgálati működéséről megkárosító szándékkal s gazdasági érvényesülésének lehetetlenné tétele végett valótlan tényeket közölt volna. Sőt a fellebbezési bíróság még azt sem látta bizonyítottnak, hogy az alperes a felperesre nézve hátrányos felvilágosításokat nyújtott volna. Az a körülmény, hogy az intézet vezérigazgatója a felperes érdekében hozzáforduló országgyűlési képviselővel levélben közölte, hogy a felperest nem tarthatják meg állásában s tulajdonkép fegyelmi eljárást kellene indítani és a fegyelmi bizottság ítélete kétségtelenül elbocsátást vonna maga után, de a képviselő érdeklődésére tekintettel fegyelmi eljárás helyett felmondás útján bocsátják el, hogy ily módon ne vágják el boldogulása útját, s nem vonható a jogellenes károsító híresztelés fogalma alá. Az alperes vidéki ügynökségénél alkalmazott egyes közegeknek magánszemély kérdezősködésére tett az a kijelentése pedig, hogy a felperes kilépése szabálytalanságok és a Btk.-be ütköző cselekmények miatt történt, nem minősíthető az alperes nyilatkozatának. — V. II. 706—1940. Ludvig, 1940. V. 8. 539. Hitbizományi birtokos felelőssége a jogelődje által vállalt nyugdíjfizetési kötelezettségért. Az alperesként perbevont hitbizományi birtokos a jogelődje által a felperesnő részére biztosított özvegyi nyugdíj fizetését beszüntette és a felperes keresetével szemben azzal védekezik, hogy a felperes néhai férje mint főherceg személyi udvari titkár, nem tekinthető hitbizományi alkalmazottnak és így a hitbizom