Jogi Hirlap, 1941. január-június (15. évfolyam, 1-26. szám)

1941-01-05 / 1. szám

’ МИН ItkLM fejében annak 14. életéve betöltéséig tavi 8.— P gyermek-* tartásdíjban marasztalta az alperest, áld ellen s gyermek törvényes képviselője a részben lejárt tartásdíjnak 10 évre «6 összege fejében 1.112 ez. P-nek és az egyes rész­letek esedékessége napjától folyó 5*/«-os kamatoknak telek­könyvi előjegyzését kérte. A telekkönyvi hatóság elő­jegyezte a jelzálogjogot a kérelem értelmében. A felfolya­­modási bíróság az előjegyzett jelzálogjog törlését rendelte el, mert a folyamodók csakis azon az alapon igényeletnék követelésüknek biztosítását, ha az veszélyeztetve lenne A Kúria a már lejárt tartásdíjrészletekre elrendeli az elő­jegyzést, a jövőben lejárandó részletekre elutasítja a ké­relmet. Indokolás: kérelmező a lejárt gyermektartásdíj-részletek te­kintetében jogosan kérhette volna a jelzálogjog bekebe­lezését is,, ő azonban csupán előjegyzést kért, már­pedig ha kérelmezőt a jelzálogjog bekebelezése kérésének na­gyobb joga megillette, úgy az ennél kisebb jogot a jel­zálogjog előjegyzésének kérését kétségtelenül érvénye­sítheti és így a lejárt részletek tekintetében a jelzálog­jog előjegyzése megtagadható nem lett volna — a le nem járt követelés tekintetében azonban a jelzálogjog előjegyzésének helye nincs, mert az elő­jegyzés alapjául szolgáló közokirat a követelés le nem járt része tekintetében a telekkönyvi vdzs. 88. és 89. §­­ai értelmében nem rendelkezik azokkal a kellékekkel, amelyek az előjegyzésre valamely magánokiratnál is elegendők. — Cpk. V. 1384—1940. — Gébért, 1940. XI. 12. — 4. Vadászati jog háborítása. Alperes erre a célra fel­fogadott napszámosai a szarvasbőgés ideje alatt a felperes által bérelt vadászterülettel szomszédos részen a felperes vadászatának megakadályozása végett sípokkal, kutyákkal, lármával, az erdő mellett gyújtott hatalmas tüzekkel a vad járását lehetetlenné akarták tenni, ha szarvasbőgést hallot­tak, a lármát fokozták és a felperes kérdésére azt felelték, hogy az alperes uradalom őket azért fizeti, hogy amerre a vadászok mennek, őket kövessék és zajt csapjanak, hogy a vadakat elzavarják. A felperes e tényállás alapján vadászati jogának megzavarása miatt kártérítést követel az alperes­től, aki azzal védekezik, hogy alkalmazottaival csupán azt igyekezett megakadályozni, hogy saját tenyésztésű szarvasai a felperesi területre át ne válthassanak. A fellebbezési bíró­ság e védekezés elfogadása mellett a keresetet elutasította. A Kúria megváltoztatja az ítéletet és a kövekező indoko­lással állapítja meg az alperes kártérítési kötelezettségét. A fellebbezési bíróság által megállapított ez a tény­állás a felperes vadászati jogának oly módú és oly mértékű megzavarása, amely a magyar királyi Kúriá­nak 743. számú elvi határozatában kifejtettek szerint az alperes jogával való visszaélésnek minősül és amely által okozott jogellenes károkért az alperes felelősség­gel tartozik. A fellebbezési bíróságnak ezzel ellenkező állás­pontja téves és az ezen alapuló döntése az anyagi jogot sérti. Az 1883­.XX. tc. 1. §-a értelmében a vadászati jog a földtulajdonnak elválaszthatatlan tartozéka. Ez a jogszabály azonban nem értelmezhető akként, hogy az élő vad már akkor, amidőn valamely ingatlanon tartóz­kodik, vagy ott életfeltételeit előmozdító intézkedések folytán tenyészik, ennek az ingatlannak elválaszthatat­lan tartozéka és az ingatlan tulajdonosának tulajdoná­ba esik. Az élő vad csak a vadászati jognak megfelelő el­ejtés és birtokbavétel útján jut a vadász birtokába. Az alperes tehát tévesen érvel akként, hogy ő a meg­állapított túlzott és jogellenes védekezéssel csak a tu­lajdonába tartozó vadállományt védte meg. A vad te­nyésztésénél a tenyésztő földtulajdonos a vadat odaédes­gető intézkedéseivel foglalási előnyöket biztosít ugyan a maga részére, amelyeket ő kiaknázhat. A saját te­rületén vadászhatás céljából oly jogos intézkedéseket is tehet, amelyek a vadnak a szomszédos vadászterületre átváltását, vagy kiváltását megnehezítik. De ezek az intézkedések nem lehetnek olyan méretűek vagy mó­­dúak, amelyek a szomszédos ingatlan elválaszthatatlan, tartozékát tevő vadászati jog teljes megsemmisítését, vagy nagyarányú megkárosítását célozzák és valósítják meg, vagy amelyek a szomszédos vadászati jogosult nyilvánvaló bosszantásával járnak, tehát a joggal való visszaélés jellemvonásait mutatják. A földtulajdonost korlátozó, már említett szabá­lyok függetlenek attól is, hogy valamely területen ki felel a vadak által okozott károkért? A Kúria 975. szá­mú elvi határozatban, valamint a 94. számú jogegységi határozatban és ezek indokolásában ugyanis csak az­ jut kifejezésre, hogy a vadak által okozott károkért való felelősség fakadhat abból is, ha a tenyésztő a maga vadászati jogának gyakorolhatása végett ked­vezőbb előfeltételeket létesített, de sem ezek a határo­zatok, sem általában a bírói gyakorlat nem tartalmaz oly szabályt, amely szerint a vadat tenyésztő földtulaj­donos vadelsajátítási joga nagyobb terjedelmű, vagy tartalmú, mint más, a vadat nem tenyésztő, de egyéb­ként a vadászatot jogosan gyakorló vadászé. Ehhez képest a felperes kártérítési jogát meg kel­lett állapítani és a fellebbezési bíróság elutasító ítéletét ily értelemben meg kellett változtatni. —­ С. VI. 1945— 1940. — Dátild, 1940. X. 8. — S. Kártérítés becsülesértésért. A felperes erkölcsi kár­­térítést követel az alperes részéről vele szemben történt becsületsértő híresztelésekért. Az alperes arra hivatkozik, hogy az alapul szolgáló híresztelések nem esnek a becsület­sértés büntetőjogi fogalma alá és hogy ezekért vele szem­ben büntető eljárás nem is volna folytatható, mert a sértett visszavonta magánindítványát. Hivatkozik az alperes arra is, hogy a felperestől a kérdéses híresztelések miatt bocsánatot is kért és az ezt elfogadta. A Kúria e védekezéssel szem­ben a következő indokolással állapítja meg az alperes kár­térítési kötelezettségét. A becsület védelméről szóló Bv. (1914:XLI. te.) 28. §-a a kártérítés tekintetében a St. (1914:XIV. te/ 39. §-a első és második bekezdésének alkalmazását ren­deli, amelyek szerint vagyoni kár megtérítésén felül nem vagyoni kárért is megfelelő elégtétel követelhető, amennyiben ez az eset körülményeire tekintettel a mél­­tányosságnak megfelel; az elégtétel összegét pedig az összes körülményeknek, különösen az érdekelt felek vagyoni viszonyainak is figyelembevételével a bíróság belátása szerint állapítja meg. Nem rendeli a­ Bv. 28. §-a, egyben a St. 39. §-a harmadik bekezdésének az alkalmazását is, amely sze­rint a kártérítő követelés a sértettet akkor is meg­illeti, ha a sajtóbeli közlemény nem állapít meg bűn­cselekményt, amely esetben a kártérítő igényt csak polgári úton lehet érvényesíteni. Ebből az alperes tévesen vonja le azt a következ­tetést, hogy a nem sajtó útján elkövetett becsületsértés esetében csak akkor van törvényes alapja a kártérítő követelésnek, ha a becsületsértés bűncselekményt álla­pít meg, vagyis, ha megvan а ВТК-Ъеп megkívánt min­den kellék, a sértett magánindítványa is. Ámde ez a kellék a jelen esetben hiányzik, mert az előző eljárás­ban a felperes feljelentését — azaz: magánindítványát visszavonta, minélfogva az alperes szerint a felperes keresetének a jogalapja hiányoznék. Téves pedig az alperes követekztetése azért, mert a Sz. 39. §-a harmadik bekezdése a fent közölt tartal­ma szerint csak sajtóbeli közleményre vonatkozik és nem érinti a vétkességen alapuló kártérítés általános magánjogi szabályait, amelyek szerint a kártérítő köve­telés a sértettet arra való tekintet nélkül illeti meg, hogy a sértő cselekmény megállapít-e bűncselekményt, vagy nem. Közömbös tehát az, hogy a Bv. 28. §-a a St. 39. §-a harmadik bekezdése alkalmazását nem rendeli a nem sajtó útján elkövetett becsületsértésre is. Vagy­is azt, hogy az utóbbi adott esetben becsületsértés miatt kártérítés követelhető-e, attól függetlenül kell megítél­­ ­­ni. кашля ш.

Next