Jogtudományi Közlöny, 1922

1922-05-15 / 10. szám

"J JOGTUDOMÁNYI KÖZLÖNY, § 10. SZÁM: gyökerestől lépnek ki, úgy ezek közé elsősorban jogintézményein­ket kell számítani. Tapasztalnunk kellett, hogy el tudjuk kép­zelni, miként dőltek meg az államrend felbomlásával azok a jog­tételek, amelyeket emberöltőkön át az együttélés elemi feltételei­nek tartottak és mint tört ezek helyére a kétségbeejtő bizony­talanság és káosz, amely pedig a forradalmi elmék szerint a fej­lődés kiindulópontját jelentette. Nem hangoztathatjuk eléggé most is, amit még a háborús években nem igen akartak tudo­másul venni, hogy a jog kizárólag a békés fejlődés gyermeke, a nyugodt, zavartalan haladás gyümölcse, amivel szemben az úgynevezett háborús vagy for­radalmi jog értéktelen korcshajtás, amely születése pillanatában már elmúlásra van szánva. A jognak, nagy, az államok életét, az emberiség együttélését döntően befolyásoló szerepét tagadásba venni, a jogszabályokhoz való ragaszkodást, maradi és reakciós felfogásnak bélyegezni ugyancsak divatos szólásmódja volt a forradalmi időknek. Hogy ennek mi volt a célja, bővebb magyarázatot nem igényel. Egy társadalmi szervezetet tönkre tenni csak úgy lehet, ha megfoszt­juk azoktól a támaszoktól, amelyekü­l a jogbiztosította normatí­vumok szolgáltak. Azonban, hogy mennyire rácáfoltak az új elvek hirdetői önmagukra, ennek legfényesebb bizonyítéka a bolsevis­ták magatartása. Sem Oroszországban, sem nálunk ki nem mond­ták, hogy a jogot, mint olyat el nem ismerik. Legnagyobb igye­kezettel törekednek arra, hogy elhitessék tömeggel, hogy új, jobb jogot tudnak teremteni, hogy a régi jognak hasznavehető elemeit fenntartják. Sőt még híveikben sem tudják a bizalmat máskép fenntartani, minthogy egyes régi külsőséget majommódra utánoz­nak (vádrendszer a forradalmi törvényszéknél stb.), arra számítva, hogy épen az annyiszor lekicsinylett jogi formaságok fenntartása fog súlyt kölcsönözni a tartalmatlan tevékenységnek. Ita nem is akarjuk a forradalom végső kilengését minden régi jog és köte­lezettség megszüntetését általános következményként számításba venni, mert hiszen ez csak a bolsevista­ uralomnak volt főprogramm­pontja, kétségtelen így is, hogy a jogérzetre, az általános jog­felfogásra a forradalom nem maradhatott a legmélyebb hatás nél­kül. Mint a német forradalom egy kitűnő ismertetője, Kern mondja: «(S­ie Verfassung als Objekt des Hochverrats), die Revo­lution ist ein Hochverrat grössten Stils. Was gestern Recht und Pflicht, heute Hochverrat, was Gestern Hochverrat, heute Ver­fassung.)) Nem szabad figyelmen kívül hagyni másrészt azt, hogy ez a meggyőződésbeli változás nem éjjelen át támadt a tömeg lelkében és mindenesetre helyesebben ismerik fel a lezajlott forra­dalmak lélektanát azok, akik a háború alatt bekövetkezett etikai megrázkódtatások végső akkordjának tekintik a forradalmat, mint akik az egyes tökéletlen vezetőknek tulajdonítottak oly hatalmas befolyást, hogy az emberek ezreit lagymatag szóbeszédeikkel sike­rült magukkal ragadni. A fokozatos erkölcsi legyöngülés hozza meg a forradalmi napok lelki állapotát, amely kevéssé tud vagy akar jog és jogtalanság közt különböztetni, amikor felelősségre­vonástól nem tartva garázdálkodhatni az elvadult politikai hely­zetben. Elvhűség és forradalmi értelemben vett megbízhatóság pótolja a szaktudást, a tisztességes munkával szerzett érdemeket és a szakszervezetek erőszakos, ötletszerű beavatkozásai lépnek a megfontolt, előrelátó kormányintézkedések helyébe. A minden gyors rendszerváltozást jellemző jelenség itt is j­ellér­: a hatalmi pozícióval való visszaélés. A munkásság, amely néhány óra alatt döntő hatalmat szerzett meg, ki van téve a kísértésnek, hogy hatalmát túlságba vigye. (Kulemann : Recht und Unrecht seit der Revolution) A túlzó, méltánytalan és kapkodó intézkedések részben az új és régi jogszabályok tekintélyét rontják le, de a forradalmi parancsokkal szemben való ellenszegülést is eredményezik, más­részt meg a történtekből tapasztalva akadnak, akik az általános zavart, újabb forradalmak rendezésére akarják kihasználni, ami a meg nem állapodott hatalmi helyzetben nem ütközik különösebb nehézségbe. A győztes forradalom vezéreinek ezért érthetően leg­sürgősebb teendője az állapotok megszilárdítása, ami gyorsan megalkotott, népszerű, a hangulatnak megfelelő és a forradalmi vívmányokat nyomatékosan kifejezésre juttató jogszabályokkal tör­ténhetik. (Menger D. ,1. 7. 1919/15.) Ekkor veszik észre azok, akik annyit szónokoltak a törvények szigora, céltalansága ellen, hogy ha a hatalmat kezükből kiengedni nem akarják, a törvény köte­lező erejét kell megszilárdítani és a mesék országába tartozik az az állapot, amidőn «a szabad munkás önmagának törvényhozója)). A forradalom vezéreinek tehát legfontosabb feladata, hogy tekintélyt szerezzenek rendelkezéseiknek. Az általános elvadulás közepette ezt a célt csak a terror igénybevételével érhetik el. Amit normális viszonyok között megtesz a tekintély tisztelete, az emberéleten át követelt megszokás és az a meggyőződés, hogy az államhatalom meg nem tűri, hogy bárki is ignorálja akara­tát, azt a hatalom ú­j birtokosainak más primitív eszközökkel kell gyorsan pótolni. Forradalmi berendezkedés terror nélkül el nem képzelhető. Az események forgatagában megszédült lelkekre ólom­súllyal nehezítik a bilincset, amely ellenkezésre képtelenné tevő kábulatban tartson, hogy szemünk előtt lebegjen éjjel és nappal a fegyver csöve és a bitófa, ha az ellentállás gondolata egy pillanatra is feltűnne elménkben. A rendelkezések jelentéktelensége és az ezekkel járó szankciók aránytalan súlya, a bűncselekmény és büntetés helyes és megszokott viszonylatának teljes figyelmen­kívül hagyása jellemzi leginkább a válságos napok szülte jog­szabályokat. Másrészt a forradalomnak fontos érdeke, hogy új híveket is szerezzen, ami pedig különös kedvezmények nyújtásá­val történhetik legkönnyebben. Elsőrendű propagandaeszköz ugyanis minél előbb a törvényhozás útján is kézzelfoghatóvá tenni a forradalmi vívmányokban rejlő lényeges és általános elő­nyöket. Az új rendszer megmutatja, hogy nemcsak új kötelessé­geket kodifikál, hanem bőségesen gondoskodik arról is, hogy szabaduljanak az elmúlt idők nyomása alól azok, akiket szerin­tük a régi korhadt közviszonyok vittek a bűn útjára, valamint azok is, akik a forradalmi napokban tanúsított magatartásukkal különös elbánásra érdemeseknek mutatkoztak. A forradalmi jog­alkotás másik nagy csoportjába ezért az amnesztia-rendelkezé­sek tartoznak. Amennyire nemes és kriminálpolitikai szempont­ból­ is célirányos megnyilvánulása az államfő megbocsátó kegyé­nek rendes és rendezett állapotok mellett a kegyelem, annyira károsak, a jogérzetre és a törvénytiszteletre hátrányos befolyás­sal voltak ezek a teljesen indokolatlan közbocsánat áradatok. A tout comprendre elve még akkor sem jelenti a gyakorlatban a tout pardonner szószerinti alkalmazását, amidőn az államhata­lom birtokosainak minden­­eszközük megvan, hogy nyomban és kérlelhetlenül csapjanak le arra, akit a nagylelkű megbocsátás magábaszállás helyett újabb gonosztettre ösztönöz. Midőn azon­ban a meglazult erkölcsi érzést, a gyengült törvénytiszteletet számításba nem véve bűntettesek és bűncselekményeik egyéni természetét sem vizsgálva, ontjuk a kegyelem malasztját, szán­dékosan járatjuk le a büntetőtörvényekben és igazságszolgálta­tásban rejlő represszív, nevelő és elrettentő hatást. A német jog­tudósok, akiknek meggyőződésén a forradalmak dúlása mit sem­ változtatott a forradalmi amnesztiákkal már születésükkor meg­tagadtak minden közösséget, mint oly rendelkezéseket, amelyek virágkorukat a haza balsorsának köszönik és amelyeknél az igazi, nemesebb értelemben vett kegyelem érvényre sem jut. Keserűen jegyzi meg Kahl, a jelenlegi büntetőjogászok nesztora : «Slie Amnes­tien sind Meilensteine am Wege der Revolution und Leichen­steine auf dem Grab­e des Rechts.)) (I­. J. Z. 1920. évi 9—10., Hogy a mindennemű politikai bűncselekmények miatt a legm­esz­szebbmenően — mint ezt a német Volksbeauftragte rendeletei ki­mondják — engedélyezett, vagy az összes gondatlansági cselek­ményekre kimondott amnesztia nem a igazságérzet szüleménye, sőt forradalmi vajúdások közepette teljesen alkalmatlan eszköz a szociális béke istápolására, már akkor is nyilvánvaló volt, s csupán azok nem akarták megérteni, akik a börtönök ajtaját csukták és nyitották különösebb meggondolás nélkül, ha remél­ték, hogy a szabadulók és rabságba jutók személyére tekintet­tel a tömeg lelkében ezzel a forradalmi eszmék iránt rokonszen­vet keltenek. A propaganda eszközzé alacsonyított bűnbocsánat­ok a forradalmi törvényhozásnak mindenkor kétes értékű vívmányai közé fognak tartozni. (Folyt. köv.) Dr. Auer György: Az osztályrabocsátás (collatio) alap­kérdése. A collatio intézményének egyik alapkérdése az, hogy az örök­hagyó határozott rendelkezése hiányában osztályra bocsátandó-e minden ajándék, vagy csak az ajándékok bizonyos csoportja (ú. n. taxatív-rendszer) ? A Polgári Jogi Határozatok Tárába fel­vett 304. sz. ítélet erre a kérdésre következőképen felel. «Az öröm

Next