Jogtudományi Közlöny, 1922
1922-05-15 / 10. szám
11 . szám. JOGTUDOMÁNYI KÖZLÖNY. Most az előre kapott érték osztályra bocsátása iránti kötelezettség nem terheli, ha az örökhagyó a betudást elengedte ; az ajándékozás az elengedést magában foglalja.» Meglepetéssel olvastam, hogy a Kúria ezt az ítéletet (melyet a Magánjogi Otár III. kötetében 45. sz. alatt közölt), mint elvi határozatot felvette a P. H. T.-ba. Az irodalom, a polgári törvénykönyv előmunkálatai kivétel nélkül az ellenkező állásponton állanak és a joggyakorlat is kivéve az utolsó évek néhány esetét minden ajándék osztályra bocsátása mellett foglalt állást. A kérdés fontossága szükségessé teszi, hogy alaposan vizsgáljuk meg mind a három területet: jogirodalmat, a Ptj. anyaggyűjteményt és judikatúrát. Mielőtt azonban ehhez hozzáfognék legelsősorban azt a kérdést kell felvetnem, melyik álláspont elégik ki jobban igazságérzésünket. Mert, ha a P. N. T. elvi határozata a múlttal szemben haladást jelent, ha jobb, igazságosabb, akkor meg kell alaposan fontolnunk felvegyük-e kellene a harcot, ha bármily nagy arzenál áll is rendelkezésünkre. Ie az én meggyőződésem szerint a régi jogszabály jobb az elvi határozatnál. I. A két álláspont összehasonlítása. Az örökjog egyik vezérmotívuma : az örökhagyó akaratának tiszteletben tartása. A két álláspont közül tehát az lesz a helyesebb, amelyről nagyobb valószínűséggel tételezhetjük fel, hogy az örökhagyó akaratának megfelel. Míg az elvi határozat szerint az ajándékozás azt jelenti, hogy az örökhagyó a betudást elengedte, addig a régi gyakorlat szerint minden ajándék osztályra bocsátandó, kivéve, ha tíz örökhagyó az osztályrabocsátást kifejezetten elengedte, vagy ha az elengedés az összes körülményekből következtethető.* A régi gyakorlat lehetővé teszi az örökhagyó akaratának kipuhatolását és e célból meglehetősen szabad kezet biztosít a bírónak. Ezzel szemben az elvi határozat a bíró kezét megköti. Bele lehetne abba nyugodni, ha a P. N. T. álláspontja az esetek túlnyomó részében az örökhagyó akaratát fedné. De meggyőződésem, szerint ezt nem lehet állítani. Az elvi határozat igazságtalansága legszembeszökőbb, ha a következő példákra alkalmazzuk. Egy apának két gyermeke, van leány és fiú. A leány férjhezmenetelekor egy millió hozományt kap. Utóbb fiára iratja egy millió korona értékű házát. Az apa célja nyilvánvaló : még életében ugyanannyit akart juttatni mindkét gyermekének, anélkül, hogy arra gondolt volna, hogy halála esetére bármelyiket előnyben részesítse. Mi fog történni az elvi határozat szerint ? A fiú nem köteles osztályra bocsátani az ajándékot, ellenben a leány hozománya a bírói gyakorlat szerint osztályrabocsátandó. H ha tehát az apa hagyatéka egy millió korona, akkor az egészet a fiú fogja örökölni. Megfelel ez az apa akaratának? Ugyanez az eset, ha az apa két fia közül az egyiknek pénzt ad, hogy önállósítsa magát és másik fiának ugyanoly értékű ékszert vagy műtárgyat ajándékoz, vagy ugyanoly összeget ad, de nem önállósítás céljából. Ez esetben is az önállósítás céljára adott pénzt állandó bírói gyakorlat szerint osztályra bocsátandó, a másik fiúnak adott összeg pedig, mint ajándék az elvi határozat szerint nem. Ezek a megoldások nemcsak igazságtalanok, hanem kétségtelenül az örökhagyó akaratával is ellenkeznek. Azon esetekben, midőn az apa csak egy gyermekét ajándékozza meg, maga az ajándékozás ténye nem ad feleletet arra a kérdésre, hogy az apának mi volt a szándéka. Míg azonban a régi joggyakorlat módot adott a bírónak arra, hogy az összes körülmények mérlegelése mellett kutassa az örökhagyó szándékát és ez alapon döntse el azt a kérdést, hogy az ajándék osztályrabocsát Állandó bírói gyakorlat szerint alkalmi és szokásos ajándékok sohasem voltak osztályrabocsátandók. Ezt a kérdést tehát nem érintem és cikkemben csakis oly ajándékozásról van szó, mely az alkalmi és szokásos ajándékok körén kívül esik. Úgyszintén nem foglalkozom azon ajándékokkal, melyek a bírói gyakorlat szerint mindenesetre osztályrabocsátandók (hozomány, önállósítás céljából adott vagyon stb.) tandó-e vagy sem, addig az elvi határozat az osztályrabocsátást minden esetben elengedi. Míg a régi joggyakorlat az ajándékról azt vélelmezi, hogy az örökhagyó intenciója szerint osztályra bocsátandó, hacsak az ellenkezőt az örökhagyó bármely formában kifejezetten ki nem jelentette, vagy ha ezen akarat a körülményekből nem következtethető, addig az elvi határozat szerint maga az ajándékozás ténye az elengedést magában foglalja. Nyilvánvaló, hogy a régi gyakorlat sokkal alkalmasabb annak megállapítására, hogy mi volt az örökhagyó szándéka. Az elvi határozat nyilván abból indul ki, hogy az ajándékozónak, ha az osztályrabocsátást, kívánja, módjában áll ezt kikötni az ajándékozás alkalmával, vagy módjában áll ezt elrendelni végrendeletében. Ennek a felfogásnak legnagyobb hibája ott rejlik, hogy az ajándékozó a legtöbb esetben nem is gondol arra a lehetőségre, hogy az ajándékkal többi gyermekét megrövidíti. Minthogy a végrendelet hiányában a hagyaték a gyermekek között egyenlően osztandó fel, a szülő természetesnek tartja, hogy amit a gyermek életében ajándék formájában előre kapott, az osztályrészébe be lesz számítandó. Jancsó György a Jogászgyűlés elé terjesztett véleményében helyesen mondja : ehhogy az életben igen ritka az, miszerint az apa azon kijelentés mellett ad valamely adományt gyermekeinek, hogy az majd örökrészükbe betudassék). Itt arról nem is szólunk, hogy még ha kijelentette is örökhagyó valamely adomány betudására irányult szándékát, de erről alkalmas bizonyítási eszközt nem szerzett, vagy ha szerzett is, de azt a betudást igénylő örökösök meg nem szerezhetik, hogy ily esetben még örökhagyó kifejezett akarata sem óvszer az egyenlőtlen örökösödés ellen.Előség ebben a kérdésben Grosschmid érveire reámutatni (Magánjogi tanulmányok II. k. 279. skk.), ki meggyőzően fejti ki, mily kínos helyzetbe hozná a törvény szülőket és gyermekeket egyaránt, ha kényszerítené őket, hogy akkor, midőn a gyermek segítségért fordul szüleihez, őket halálukra figyelmeztesse és a szülő, ki egyik gyermekét segítségben akarja részesíteni, anélkül, hogy a többit megkárosítsák ,saját halálát anticipálja.)) Grosschmid ezen érvelése nagyon találó. Az élet ismerői legjobban tudják, amennyire irtózik az emberek legnagyobb része minden halálesetére szóló intézkedéstől, és leginkább irtózik attól, hogy gyermekeivel arról beszéljen, tárgyaljon, mi történjék halála után. Helyesen mondja Grosschmid : «S a törvény, mely a gyermeket azon dilemmába hozza, hogy vagy forduljon el a forrástól, vagy a rideg cinizmus előrelátásával közeledjék feléje ; viszont a szülőt abba, hogy gyermekein csak úgy segíthet, ha a többit megrövidíti, vagy úgy, hogy saját halálát anticipálja: a család szentélyében kíméletlen válaszfalat épít, amely vagy eltaszít vagy figyelmen kívül marad, de mindkét esetben nem emberi, nem igazságos.)) Az elvi határozatnak egyetlen előnye a régi gyakorlattal szemben az esetek elbírálásának lényeges megkönnyítése. Ez azonban nem lehet szempont ily fontos kérdés szabályozásánál. II. A jogi irodalom álláspontja. Frank Ignác a kérdésünkre világos választ ad : «amit valamelyik (t. i. gyermek) élő szüleitől előre kikapott, azt osztályrészébe be kell tudni, kivéve az apró ajándékokat, vagy nagyobb jutalmakat is, melyek iránt az adakozó szándéka a beszámítással világosan ellenkezik.)) A kérdéssel behatóan foglalkozott az 1855-iki jogászgyűlés Jancsó György (akkor a budapesti kir.ítélőtábla fogalmazója) terjedelmes és alapos véleményében .a kérdés oly szabályozását követelte, hogy (törvényi örökösödés esetében az örökhagyó leszármazó örököseinek osztályrészére betudás tárgyát képezi, mindaz, amivel valamely örökös az örökhagyótól még ennek életében többet kapott örökös társainál, kivéve, ha örökhagyó valamely különben beszámítható adomány betudását világosan elengedte)). A jogászgyűlés nem fogadta el Jancsó indítványát, hanem a taxatív rendszer, mellett döntött, vagyis, hogy a beszármazónak csak azt kell osztályra bocsátania, aminek osztályrabocsátását a törvény világosan elrendeli, kivéve, ha az örökhagyó valamely adomány betudását világosan kikötötte. A jogászgyűlés határa-