Jogtudományi Közlöny, 1922

1922-05-15 / 10. szám

1­1 . sz­ám. JOGTUDOMÁNYI KÖZLÖNY. Igaz, hogy a törvény 3. ezzel szemben nem említi meg, hogy a kiadó értesíteni tartozik a szerzőt, hogy új kiadást akar esz­közölni. De ha a szerzőnek joga van változtatni, ebből nyilván következik, hogy a kiadó erre alkalmat tartozik adni. E részben a bíró nyilván a jóhiszemű felek közti forgalom szokásait fogja irányadónak tekinteni. N­em zárja azonban ki a törvény, hogy a szerző a változtatások eszközlésének jogáról kötelezőleg lemond­hasson, mi pl. fömnyomatú kiadásokra tekintettel fontos lehet a kiadóra. Szemben dr. György nézetével úgy vélem, hogy a túlságosan költséges változtatásokra vagy javítások késedelmes végzésére a szerzőnek aligha van joga, mert az új törvény kifejezetten meg­mondja, hogy csak olv változtatásokat eszközölhet a szerző, me­lyek nem sértik a kiadó jogos érdekeit. A méltánytalanul drága vagy megengedhetetlenül késedelmes változtatás pedig sérti a kiadó érdekeit. Arra nézve egy véleményen vagyok a cikkíróval, hogy cél­szerű lett volna a kiadói jogot is egyidejűleg újra szabályozni és hogy nem célszerű más — bárha rokon joganyagból — ki­ragadni egyes vonatkozásokat és azokat alkalomszerűen szabá­lyozni. Valamint abban is azonos a véleményem, hogy az új szerzői jogi törvény 3. 1§-ának második és harmadik bekezdése — melyek tényleg a kiadói jog körébe vágnak — bárha felfogásom szerint helyes tartalommal rendelkeznek, nem a legszerencséseb­ben szerkesztett része az új törvénynek. Okozhatta ezt az, hogy — úgy tudjuk, a már szervesen feldolgozott, régen kész tervezetbe, mintegy kapuzárás előtt illesztették be e két rendelkezést, oly­annyira rögtönözve, hogy az indoklás meg sem emlékezhetett róluk. Dr. Szalai Emil. Szemle. — Az ügyvédi kamara közgyűlése nem először de attól tartunk nem is utoljára foglalt állást a közszabad­ságok helyreállítása érdekében. Bárha a siker csekély remé­nyével is," az ügyvédség mégis kötelességét teljesíti, midőn a jog eszméjével ellenkező és a jog külső formáival burko­lódzó atrocitások ellen, mint aminő az­ internálás, numerus clausus stb. tiltakozik. . A kivételes hatalmat biztosító tör­vény, amely a jogalkotást a végrehajtó hatalom kezelőire ruházza, voltakép negációja a jognak és menthetetlen ön­ellenmondásba keveredik, aki a kivételes hatalomról szóló törvény segélyével kívánja a normális jogállapotot helyre­állítani. Jogállapotaink nommalitásának első feltétele a kivé­teles hatalom megszűnte. Kivételes hatalmat a végrehajtásnak az 1912: LXIII. tc. és az ennek hatályát meghosszabbító 1920: VI. tc. adott. Van azonban egy másik kivételes hatalom is, amely elkerülte az ügyvédi kamara figyelmét. Nem a törvényen kívül és a tör­vények felett álló felelőtlen elemekre gondolunk ezúttal, ha­nem arra a kivételes hatalomra, amelyet újabb törvényeink a bíróságnak biztosítanak. Midőn a svájci Ptk., Eugen Huber­nek geniális alkotása megszületett, egyik kritikusa a kódexét ép oly plasztikus, mint nemzetien jellemző kifejezéssel emmen­thali törvénynek keresztelte. Oly latitude-öt biztosít a bírói szabad mérlegelésnek, hogy a lyukaktól alig látszik a norma. Svájcban, ahol a népbíróság a nemzet élő lelkiismeretét tes­tesíti meg, ez a kivételes bírói hatalom, tudtunkkal, semmi hátránnyal nem fenyegeti a jogbiztonságot. Sajnos, nem mondhatjuk ugyanezt az újabb magyar emmenthali törvé­nyekről, amelyek a magánjog terén indokolt latitude-öt egyéb jogterületekre vitték át Akár az adótörvényeket, akár a föld­birtoktörvényt vagy a lakásrendeletet olvassunk — a büntető­jogi törvényekről nem is szólva — úgyszólván minden ren­delkezésüket a bírói mérlegelésre, belátásra, megfontolásra bízott kivételeknek, kaucsukfeltételeknek oly tömege lyu­kasztja át, hogy a hézagok közt szinte elvész a szabály. Mi­dőn a jogrend keretei szilárdak, talán örvendeni lehetne a bírói hatalom ily kiszélesítésének, ma, sajnos, csupán aka­dálya a jog és törvénybe vetett hit megszilárdulásának. A ki­vételek csak addig erősítik a szabályt, amíg nem oly nagy­számúak, hogy maguk is szabállyá válnak. A bíró, aki nem lel támaszt a törvényben, nem veszi észre a törvény korlá­tait sem és a kivételes hatalom, amelyet a bíró gyakorol, veszedelmesen hasonlít az önkényhez. Ha komolyan óhajt­juk a jogrend helyreállítását, a bíróság kivételes hatalmát ép úgy a háború előtti törvények keretei közé kell vissza­téríteni, mint a végrehajtó hatalomét. — «Turpis causa esetén — követelési jog ?» Ezen a címen közzétettem e lap 6. számában a kir. Kúria P. IV. 1430/1921. számú ítéletének rövid megbeszélését, oda konkludálva, miszerint ezt az ítéletet azért nem tartom helyesnek, mivel turpis causából származó követelésre irányuló keresetnek helyt ad és kiemeltem, hogy itt nem v­issza­követelésről van szó. Árdrágító­ ügyletből kifolyólag a megbízott a megbízótól fel­merült készkiadásainak megtérítését követelte. Erre a cikkemre e lap 7. számában dr. Beck Salamon ügy­véd úr és e lap 9. számában dr. Liebmann Ernő ügyvéd úr ref­lektál. Igaz örömmel állapíthatom meg, hogy mindketten igen érde­kes szempontból foglalkoznak e kérdéssel , azonban álláspontom helytelenségéről nem győztek meg. Az álláspontom lényege az, hogy a megbízott által eszközölt készkiadások megtérítése iránti követelés nem­­ tekinthető két­oldalú szerződés alapján az egyik fél által a másik fél részére teljesített szolgáltatás visszakövetelésének. Mindkét ügyvéd ezzel szemben annak a nézetnek ad kifejezést, hogy (tulaj­donképen­) ez a követelés az anyagi jog szerint visszakövetelés, mert ((meg­volt vagyonnak visszaszerzéséről)) volna szó. Ezt tévesnek tartom. Ha a megbízott készkiadásait megítél­hetőknek tartjuk a turpis causa dacára, akkor egyáltalában min­den követelésnél fogjuk találni valami kimagyarázását annak, hogy­­tulajdonképen)) visszakövetelés forog fenn. Ez hiba volna. Én e kérdésnél a Ptkv. biz. szöv. 1510. §-ából indultam ki és az ott használt ((visszakövetelés)) szóból. Ennek a §-nak szerkeszté­sénél néhai boldogult Barna Ignác barátommal, ki e §. szövege­zésével volt megbízva, kompromisszumot kötöttem, tehát befoly­tam a szövegezésre. A ((visszakövetelés)) szónak oly tág magyará­zatára azonban, amilyent dr. Beck és dr. Liebmann ügyvéd urak adnak, nem gondoltunk. Ezt a tényt óhajtottam leszögezni azzal, hogy szem előtt tartandó az, hogy turpis causából folyó követelés és visszakövetelés rendszerint nem ítélhető meg­­ ez a szabály. I ha már az alól az 1510. második bekezdése kivételt állapít meg, akkor ezt ne magyarázzuk kiterjesztőleg, ami már jog- és erkölcspolitikai szempontból sem kívánatos. Dr. Schuster Rudolf. — Az udvarias ügyész. A Bp. 330. §. első bekezdése ér­telmében az ítélet kihirdetése után először az ügyész és csak utána nyilatkozik a vádlott és a védője. A budapesti kir. törvény­széken nem egyszer előfordul, hogy először a vádlottat kérdezik meg a jogorvoslatra nézve és csak utána nyilatkozik az ügyész, mintegy függővé téve a saját perorvoslatát a vádlott perorvos­latától. Ez a szokás teljesen perrendellenes, visszatérést jelent a Sárga könyv szabályaihoz, melyeket ezen vonatkozásban és azért küszöbölt ki a perrendtartás, mert a perorvoslatok nem lehetnek­­ az ügyész és a vádlott között alkudozás tárgyai és a vádlott nem presszionálható az ügyészi fellebbezés fenyegető eshetősége által az esetleg igazságtalan, de enyhe ítéletben való belenyugvásra. Múlt héten egy lopási ügyben a Bp. 330. §. első bekezdésétől eltérően az ügyész bevárta a vádlott és védő perorvoslatát és csak azután jelentett be fellebbezést a vádlott terhére. A védő azon az alapon, hogy az ügyész perorvoslat bejelentésével elkésett, az ügyész fellebbezésének visszautasítását indítványozta. Az egyes bíró az általános szokásra való hivatkozással az ügyészi fellebbe­zést elfogadta és ezen végzés ellen a védő felfolyamodással élt. A kir. ítélőtábla döntésétől függ, hogy vájjon a jövőben a Bp. 330. §. első bekezdésének szabálya érvényesül-e, vagy pedig per­jogi elvekkel ellentétben a desuetudo leronthatja-e a törvényt. — A békeszerződés visszaható ereje. Szladits Károly a Békejog és Békegazdaság folyó évi április-május számában igen érdekes ismertetést közöl a vegyes döntőbíróság eddigi gyakorlatáról. Az ismertetés beszámol a francia-német vegyes­­ döntőbíróságok nagy felt­ű­nést keltett ítéletéről, amely a béke-

Next