Jogtudományi Közlöny, 1946
1946-03-31 / 5-6. szám
1942 körül az — egyébként már a döntés által tárgyalt időben hatályban volt — Honvédelmi Törvény rendelkezéseire hivatkozva sorozatosan vette igénybe a zsidó penziókat. Várjon 1942-re vonatkozóan is, — bár ebben a kérdésben ekkor sem volt újabb zsidóellenes jogszabály — helytálló-e a határozatnak az a megállapítása, hogy zsidóellenes jogszabály hijján a B. által orvosolni kívánt tényállás nem valósulhatott meg? Sz. Zs. JOGIRODALOM A magyar magánjog rövid tankönyve Irta : Dr. Villányi László egyetemi magántanár, járásbíró. Budapest, 1941. — VIII 464. Meg kell vallanom, hogy még nem írtam könyvismertetést úgy, hogy a tárgyilagosságnak annyira hijjával éreztem volna magamat, mint most. Az előttem fekvő könyv minden sora az író személyét idézi elém. Látom a lélek belső derűjéről tanúskodó mosolyát, amely azt is elárulja, hogy a legnehezebb problémák mélyére hatolás sem igényel nála magasrendű szellemi adottságánál fogva rendkívüli erőkifejtést és szinte hallom halk, de határozott, meditálásról tanúskodó, de mégis biztonságos hangját. Úgy, ahogy láttam és hallottam őt, amikor utoljára voltunk együtt annak a szemináriumnak az összejövetelén, amely neki a tudományos munka terén való elindulásától kezdve otthona volt, nekem pedig akkor még új, de hosszú időre szóló működési helyet jelentett. De várjon az író személye iránti becsülésem, gondolatvilágának hoszszú évek során megszerzett megismerése alkalmatlanná tehet-e arra, hogy a könyvét bemutassam? Úgy érzem, hogy éppen ellenkezőleg. Hiszen az, hogy működését attól kezdve, hogy mint a fiatal generáció legtöbb reménységre jogosító tagja, a Szladits-szeminárium falai közül a nyilvánosság elé lépett, élénk figyelemmel kísértem és hogy azóta is sok feladat megoldásában jártunk közös úton, s hogy a közösen megtett utak során meleg baráti érzelmek is keltek bennem, csak a műve megértését teszi számomra könnyebbé, s hogy a ››tárgy«, a könyv mögött a »»személyt«, a szerzőt is magam előtt látom, talán csak teljesebbé, igazabbá teszi a képet, amelyet megrajzolhatok. Sokat mond az ilyen szemlélet mellett már a könyv címe is, amely a maga néhány szavával pótolja a nem meglepően nélkülözött előszót. Villányi László »»rövid tankönyvet« írt. A cupida legum juventus felé fordul tehát és fejtegetéseivel az a célja: »ut sint totius legitimae scientiae prima elementa.« Alig hihető, hogy ez az Institutionum liber Gatus klasszikus alkotását tartotta volna a mintaképének ; a magyar irodalomban azonban még nem jelent meg mű, amelyet annyira helytálló lenne a Iustinianus parancsára Theophilus és Dorotheus által írt rövid tankönyvvel párhuzamba állítani. Villányi László egyik legszorgalmasabb, nem csak a megírás, hanem a szerkesztés munkájában is tevékeny részese volta mai magyar magánjog tudományának reprezentatív bemutatását« céljául tűző annak a hatalmas alkotásnak, amely az utolsó békeévben indult meg Szladits Károly vezetésével, hogy a vészterhes idők beköszöntése ellenére is befejezéshez jutva nem egy vonásával emlékeztessen a Tribonianus irányításával közel másfél évezreddel korábban létrehozott örökbecsű alkotásra, a Digestákra. És vájjon ki lett volna hivatottabb ezeknek a Digestáknak a pár darabját megírni, mint éppen Villányi László? Vannak vonatkozások, amelyekben az összehasonlítás egyfelől a iustinianusi Institutiók, másfelől a magyar Digesták felé az ő javára billentik a mérleget. A Iustinianusféle Institutiókat ketten írták és a mű egységét a felsőbb ellenőrzés ellenére is megbontják a két író egyéniségében fellelhető eltérő vonások. A magyar Digesták huszonöt szerzőtárstól származása pedig még inkább rovására esik nemcsak az egyöntetűségnek, hanem a feldolgozás terjedelme körében is bizonyos aránytalanságokat von maga után. A rövid tankönyv ezzel szemben az egyöntetűséget sokkal inkább mutatja és magán viseli annak a bélyegét is, hogy szerzője nem a magánjog bizonyos részének specialistájaképpen indult tudományos pályájára, hanem a magánjog szerkezetéről szóló nagy munkájával alkotott maradandót, amelynek megírásához éppen az kellett, hogy a magánjog minden részének egyformán figyelmet szenteljen és a tradicionálisan különváló részek szabályait synoptikusan, egyforma intenzitással szemlélje. Ennek következménye, hogy a mű egyik legerősebb vonása éppen a részek arányossága. Az a rokoni kapcsolat, amely a nagy mű és a rövid tankönyv között már a hat részre tagolásban és a részek azonos sorrendjében is kifejezésre jut, semmiképpen sem teszi a Villányi művét kevésbbé egyéni alkotássá, hiszen az ő egyénisége jut kifejezésre minden sorában. A jogász tudományos munkája egyébként is nem önálló ítéletek alkotásában merül ki, hanem a jogszabályban már benne foglalt döntések felismerésében és rendszerbe foglalásában. (Erkennen des Erkannten). A rövidségre törekvő tankönyvírónak pedig ebben a lényegileg másodlagos feladatkörben is egy nagyon súlyos negatív problémája van. Nehezebb azt eldönteni, hogy mit ne mondjon, mint mondanivalót találni. Ha azután valaki a negatív problémát egyszerűen annak a vizsgálása után óhajtaná megoldani, hogy melyek azok a részletkérdések, amelyek megoldását a jog tanulásában kezdő olvasó egyelőre nélkülözheti, nem rövid, hanem csak hézagos anyagot nyújthatna. A tankönyvírás művészete a Jhering-féle quantitatív egyszerűsítés eszközeivel érhet csak célt. Úgy kell a jog hatalmas anyagát kisebb terjedelemre szorítani, hogy a megmaradó anyagban mégis mindaz benne legyen, amit elhagytunk. Meg kell adni a logikai alapot arra, hogy nem túlságosan megerőltető szellemi munka árán az olvasó megtalálja a kifejezetten el nem döntött kérdések megoldását és helyes okoskodással éppen csak egy, a helyes megoldás álljon számára nyitva. A művészi összevonás alkalmazása terén is kitűnő iskolát járt a szerző, hiszen éppen mesterének, Szladits Károlynak gyakorlati céllal megírt első vázlata dicsekedhetett azzal a csodálatos sajátsággal, hogy a jogászi közvélemény csalhatatlan ítélete szerint aránylag kis terjedelme ellenére »minden« benne volt, amit akár az ügyvédi vizsgára készülő, akár az ügyvédi, vagy bírói pályán tevékenykedő keresett. Villányi