Jövő, 1923. március (3. évfolyam, 50-76. szám)
1923-03-04 / 53. szám
Vasárnap, 1923 március 4 -53. szám) Jövő A meztelen táncosnők doyenne-je, szendvicsekkel. Bécs, március 3. A bácsi rendőrség betiltotta Adorée Villany, párisi meztelen táncosnő föllépését a Wiener Komödienhausban, illetőleg attól tette függővé a produkció bemutatásának engedélyezését, hogy a „junge Dame” legalább is holmi fügefalevél erejéig elleplezze diszkrétebb természetű bájait. Adorée Villany régi ismerőse a magyar közönségnek, körülbelül tizenöt évvel ezelőtt föllépett Budapesten is, úgynevezett stilizált táncaival a városligeti Föld-színkörben. Akkor, még Adorée Via Villanynak hívták a kisasszonyt, azóta többek közt ezt a Via-t is elveszítette hévéből. A művésznő,*• akit magyaros hangzású neve miatt annak idején alaptalanul gyanúsítottak meg azzal, hogy dobutcai illetőségük, hogy udvariasan fejezzem ki magam: a meztelen táncosnők doyenje. Ő vett az első, aki fölfedezte, hogy nem elengedhetetlen kelléke a táncnak, hogy a táncosnő egy teremben tartózkodjék ruháiéval. Isadora Duncan, a mezítlábas táncosnő és Anitta Berber, aki nyakig mezítláb lép föl, és a többiek, számuk ma már légió, mind Adorée kisasszony követői. A színház tegnap délelőtt rendezett a rendőrség Számára házi próbát, amelyre néhány esztétikust és művészt is meghívtak. A portás nem akart beereszteni a színházba, mert nem volt meghívóm, föl kellett mennem az igazgatóságnak a szomszéd házban lévő irodájába, ahonnan sötét folyosó-labirintusokon és csigalépcsőkön lejutottam a színház emeleti karzatára. Itt egyedül voltam és tartanom kellett attól, hogy a személyzet, mint betolakodott idegent, eltávolít, ezért újabb expedíciót rendeztem a földszintre. Az Önálló szolgákon szerencsésen keresztülvergődtem és miután a koromsötét lépcsőházban az utolsó négy lépcsőfokot tévedésből kihagytam, hatalmas zökkenéssel megérkeztem a földszintre. Bent, a teremben, már játszott a zenekar, a nézőtér első négy sorában tizenöt-húsz ember lézengett szétszórtan. A házi főpróbák rendes képe: a nézők disiturálgatnak, a karmester minden ötödik taktusnál lekopogtatja a zenét és kezdeti elölről, a színházi szolgák, takarítónők az ajtók hasadékain leskélődznek. A titkár télikabátban bejön és programot osztogat: „Gastspiel Adore” Villany.Neue Ziele der Tanzkunst in Farbe, Form Und Psyche“. Hat táncot fog előadni Adoreé kisasszony, nagyrészt ókoriakat, vegyes és egyáltalán nem stílusos zenékre. Az egyiptomi Apis-táncot például JJm Strauss dallamaira fejti, de szerepel a műsoron Chopin mellett Emil Waldteuffel is, a porosz katonazenekarok kedvelt mars-komponistája. A színház igazgatója, fülig felgyúrt kabátban, odasétál a karmesterhez és a vállára csap; a karmester hátrafordul és beszélgetni kezdenek, a zene ezalatt természetesen szünetel. A direktor dühös valami történt. Odafigyelek, a karmester fölháborodva éppen ezt mondja! —■ Kíméletlen eljárás! — Disznóság. — uitál rá az igazgató. Úgy látszik, nagyobb késésre lehetünk elkészülve. Az igazgató kirobog, a zenekar pedig lilább zeneművekkel igyekszik a nézők türelmét lecsillapítani. Félóra késés. A direktor végre bejön és bejelenti : — Tíz perc türelmet kérek, mert a művésznő még nem öltözött fel,— mondja a legkevésbbé sem tréfás kedvvel, — talán kifáradnának az urak addig a büffébe. Az idea nem rossz, mert a meghívottak természetesen a direkció vendégei. A büffébesi szalámit, párisit, sonkászsemlyét, szendvicseket kapni, korlátlan mennyiségben, azonkívül italokat, sört, konyakot, likőröket. Nagyon szerény voltam és hiába biztatott lelkesen az igazgató, csak négy szendvicset és három fitamperli szilvóriumot fogyasztottam. Nem mindenki csenhozta azonban magát és egyáltalán nem csodálkoznám, ha azt olvasnám a hivatalos lapban, hogy a „Wiener Kömödienhaus“ kénytelen csődöt kérni maga ellen. Amikor a csengő megszólalt, alig lehetett a szendvics-rajongókat beterelni a stélőtérre. A zenekar elkezdi a nyitányt és fölégördül a függöny. A színpadon hátulról megvilágított mozilepedő van kifeszítve, amelynek jobb- és balsarkában egy-egy cserépbe ültetett pálma árnyéka látszik. Egyszerre megjelenik a vásznon a meztelen táncosnő sziluettje. Belibben és táncolni kezd, nevének mindenben megfelelő toalettben; kissé nehéz megérteni, hogy miért kellett ehhez a mutatványhoz ennyi ideig „öltözködni“. A vetett árnyék ide-oda hajlong, hogy formái minél jobban érvényesüljenek; lenyúl a földre egy szál virágért, hátradől, forgolódik jobbrabalra. Amikor Budapesten járt, az volt az általános kifogás ellene, hogty túlságosan sovány. Azóta a soványság a divat, viszont Adorée meghízott időközben. Alakja ellen nem lehet kifogást emelni, tánca ellen már inkább, igaz nem vagyok táncszakértő, de azt hiszem, hogy Villány kisasszony nem tud táncolni. Ha tévednék és ha ez a ruhátlan nyújtózkodás mégis tánc és művészet, akkor nagyon unalmas tánc és nagyon álmosító művészet. Pár tucat sajtóper folyik ellenem, mégpedig nagyrészük izgatásért — ebben tehát szakértőnek tarthatom magam — és így nyugodtan kifeletíthetem, hogy ez a pucér táncprodukció a legkevésbé sem izgató. Nem izgató őnagysága akkor sem, amikor árnyéka helyett személyesen jelenik meg a függöny előtt. Az Apis-táncot stilizált Tutankhamon-kosztümben járja: az egyiptomiak rendes fejdiszével, és övén valami pókhálószerűen átlátszó Zsebkendővel, amely sem terjed ki a hátsó régiókra. Az asszír rabszolgatáncnál viszont egy Szál kezibilincsbe van öltözve; a testsíbhű férfi úszónasrág, amit észre sem lehetne Venni rajta, ha nem vetne véletlenül virstliszerű táncokat hátul, igazára nem számít. A babiloni táncnál, kellemes Változatosságképen, nyakig fölöltözve jelenik meg, de a külömböző színű fátyolokat, sajnos, hamar leveti egyenként magáról. Ez a szirtlapon jelzett forma művészet. Az ugyanott említett „psyche”-t az egész előadás folyamán nem tudtam fölfedezni, míg a beígért színek abból állottak, hogy lila, kék, zöld fényeket vethettek az egyik sarokból a táncosnőre. A legvégén Chopin zenéjére a fájdalmat személyesítette meg Adorée Villany. Gyászruhában táncolt, éppen csak kissé szokatlan szabásminta szerint viselte a fekete selyemruhát: csípőtől lefelé, elől mélyen kivágva. Csípőtől fölfelé szokásos negatív toalettjét „hordta”. Ez a tánc, amelyet így félig öltözve mimikázott el a színpadon, volt véletlenül a legkvalkátosabb és a legművészibb. Viszont — éppen mert nem volt meztelen tánc — a legerotikusabb is. Az előadás után beszéltem a színház titkárával, aki nem túlságosan fájdalmas arccal közölte velem, hogy baj vart, mert a rendőrség kiküldött képviselői különböző kifogásokat emeltek a táncok ellen. — Jó reklám lesz, — nyugtattam meg. — Gondolja? — kérdezte minden aggodalomtól mentesen, azzal szobára vonult a rendőrtisztviselőkkel, az igazgatóval és a művésznővel. Egészen biztos, hogy a végén különböző módosításokkal engedélyezni fogják az álerotikus táncokat. Ami rendben is van, mert ha akadnak, akik szórakozni tudnak ezeken az unalmas meztelenségeken, azok mért ne nézhessék meg Berber kisasszony után Villany kisasszonyt is. A közerkölcsöknek már mindegy. Viszont azt is el lehet viselni, ha betiltják Adorée táncait, mert semmi szükség sincs arra, hogy gazdag sikerek a színházakban indításokkal csiklandoztassák érzékeiket. Annak azonban egyáltalán nincs értelme, ami tizenöt éve Budapesten történt, hogy a rendőrségi betiltás — a nyomában keletkezett nyilatkozat-áradattal, botrányokkal, szakvéleményekkel — csinálja a legnagyobb reklámot a meztelen táncosnőnek, Diósseghy Tibor. Én és a szegény katona, Alfons Betföldnak, a minap elhunyt osztrák költőnek hagyatékából. Az utca egyik sorát elömlesztette a júniusi napsütés. A házak mint izzó cserépkályhafalak állottak a mozdulatlan levegőben. A lábak úgy lépkedtek a kövezeten, mint valami rostélyen és a forróság átkúszott a vastag csizmatalpon és égette a csontokat. A nap sárga kígyószerke szüntelenül rámmeredt, magához igézett a sárga izzótűz. Nagyon sóváran sandítottam a Szemközti utcasorra, amely csábító árnyékban állott, de állhatatosan csoszogtam tovább, mint valami mankós ember, anélkül, hogy pár lépéssel a hüves kékesszürkébe menekültem volna. Hirtelen a nyugodt sárga szín hullámzó vörössé vált körülöttem. A levegő csigamenetbe csavarodott, amelynek végpontján egy fekete pont fölremegett és eltűnt. Tüzes szúnyogok táncolták a szemem előtt. Szédülés fogott el. Fáradt akaratom ekkor mégegyszer minden izmomba szökkent és mentően rándított az utcán át, bele az árnyékba. Egy nagy kirakat elé támolyogtam, szégyeltem a járókelők előtt a napfényokozta mámoromat és erőltetve néztem keresztül a hatalmas üvegtáblán. Kis vörös, kék, sárga, zöld, ibolyaszínű, barna négyszögek szüremlettek a világos üvegtáblán át felém. Ijedten hátráltam. Megbomlott a szemem? Szintorsatagot égetett bele a nap? Vagy éppenséggel megvakultam talán és a színes négyszögek felhaló látásom utolsó jelenesei voltak? Megesett már ilyesmi. Regényekben, útleírásokban olvastam effélét. Félelem előre zuhogott rám és régi hideg cseppek hatottak a szívemig. Megpörgöttem szemeimet, hogy csak úgy égetek, de a sokszínű négyszögek nem akartak eltűnni előlem. Ekkor hirtelen megszólal valaki mellettem: — Nini, bélyegéd a hazámból. Ó, Zágrábból, Zslgrebból! — Azután tovább hugyozott a szó, idegen nyelven. Ezzel egyidejűen egy hatalmas ujjat látok az orrom előtt, amint a kirakatablazkon idegesen ide s tova mozog. Jobbra fordulok. Hála Isten, nem voltam vak. Egy fiatal, erőteljes férfi állott mellettem, szitevesztett katonazubbonyban és maszatos tányérsapkával a fején. Arcán az öröm sugárzott. Bizalmasan szólít meg: — Kedves uram, én jönni olasz fogság, én kicsit itt járkálni, mert vohtat két óra múlva menni. Ett megáll itt az üzlet előtt szép dolgokat megnézni és látok bélyegek a hazából . . .! A hangja reszketett és az örömteli megindultság könnyei peregtek Végig barna arcán. Közben az enyhe árnyék kitörölte szememből a riditó nap okozta Vakságot és észrevétlent, hogy egy bélyegüzlet kirakata előtt állok. A számtalan színes négyszög postabélyeg volt a legkülömbözőbb országokból és vásárló gyűjtőkre vártak. Nem tudom már, hogyan történt, de egyszerre csak én meg az idegen hazatérő a gyalogjáró szegélykövén ültünk szorosan egymás mellett és amennyire szakadozott kiejtéssel bírta, elmondta élete folyását. Mély pillantást vethettem egyszerű életébe. Mint kemény fametszetek, vonnak el előttem a képek. Munka, szörnyű nehéz munka a magyar földesurak birtokán, vasárnaponkint kis tánc, futólagos, forró szerelemmel. Titkos vadorzás a sűrü horvát erdőkben és azutad a háború meg a hosszu-hosszu fogság, borzalmas, egyre növekvő vágyakozássá a hazai szegényes, nehéz élet után ... A közeli pályaudvarról idehallatszik a mozdony fünye. A katona fölugrik. — Kedves parné, Isten véle, a vonat hiv ! Gyors kézszorítás és megint magam állok a kirakat előtt a sok színes jjegyszögecskével. A százéves házassági hirdetés: 'VJ Száz év előtt a legnagyobb ritkaságok közé tartozott az, hogy valaki újsághirdetés révén csináljon „jó partit“ vagy legalább is megkísérelje, hogy ezzel a hétköznapi módszerrel evezzen be a szent házasság boldog révébe. Száz év előtt Franciaországban és Angliában nagyon kevés vállalkozó szellem akadt, aki a nyilvánosság segítségével keresett volna takaros feleséget vagy daliás férjet. Kerek száz éve, hogy Németországban, 1823 márciusában megjelent az első házassági hirdetés, amely a lehető legnagyobb föltönést keltette. A hirdetés szószerinti szövege így hangzott: Négy tisztességes fá— 24 év közötti jólnevelt vidéki lány, akik közül mindegyik azonnal háromezer forint hozományt kap, házasság révén valamelyik városban mielőbb gondozást keres. Azzal a megbizhtósággal fittereghetnek maguknak, hogy jó házisszonyokká válnak, minden gazdaságra rátest vettek és csak szülőfalujuk távoleső volta miatt nem találtak eddig becsületes kérőt. Inkább tekintenek ügyességre és becsületességre, mint vagyonra. Negyven évet meg nem haladt és testi hiba nélkül való egyének írásbeli fölviláágosítást nyerhetnek ezzel a jeligével: „Keressetek, találtok.“ A titoktartás persze magától értetődik. Hogy a négy leányzó „apró“ hirdetése eredményes volt-e, nem-e, hogy valóban bekötötték-e a fejüket, arról nincsen semmiféle följegyzés. De nem lehetetlen, hogy beeveztek a házasság révébe. mm 1LS s-as MCHIFEI ES-!® 1. Am Peter 1. hangversenyez. Azonkívül táncattrakciók. Szinte szenzáció az a néhánysoros kis távirat, amely azt jelenti, hogy Anglia bevételi többletei a folyó pénzügyi esztendőben 36 millió font sterlinget tettek ki. Már maga az a tény, hogy Anglia államháztartása aktív, azt mutatja, hogy mennyire fölötte áll ez a hatalmas birodalom gazdaságilag a többi európai országoknak, de mennyire fölötte § A magyar nemzetgyűlés naplójából. — Az 1923 március 11-i ülés. — Scitovszky Béla elnök:... jelentem továbbá, hogy Zsirkay János képviselő úr személyes kérdésben kíván fölszólalni. Esztergályos János: Na, ez a hónap is jól kezdődik! I I Finom férfireham.mil kesulés -mértet vár upasté magánál a ■ készítőnél Wien, 11., Isis LandUTO »1TM 11 A Süd- és Ostbahnból mellett áll e birodalom pénzügyeinek irányítása is a többi európai országok pénzügyi vezetésének. Mert az angol pénzügyi politika sikerének kellő értékeléséhez szükséges tudni azt, hogy ezt az eredményt olyan évben érte el Anglia, amikor a súlyos gazdasági válság még korántsem múlott el az ország felől, amikor még mindig milliós összegeket fizetnek a munkanélküliek hadseregének, amikor a külkereskedelem passzivitása még mindig óriási a békeévek arányához mérten. És azt sem szabad elfelejteni, hogy ezt az eredményt az angol állami pénzügyi politika nem azzal érte el, hogy még jobban megszorította az adóprést, hanem ellenkezően hozzálátott az adók fokozatos csökkentéséhez, leszállította az állami monopóliumok díjait, mint például a vasútnál és a postánál és ezzel megadta a lökést ahhoz a folyamathoz, amely az egész közgazdasági életben az olcsóbbodáshoz vezetett. Csak e körülmények figyelembevétele mellett értékelhető a maga szélességében az angol költségvetés aktív eredménye. Ez a költségvetési eredmény az a tény, hogy Anglia rendezte Amerikával szemben fönnálló háborús adósságait, az angol hitelt ismét arra a magaslatra emeli, amelyet ez a világbirodalom régen kivívott magának és amelyet méltán meg is érdemel. Párbeszéd egy névmagyarosításról. — Mondja csak Eisig, hogyan magyarosíthatja maga Eisig nevét Ötvösre ? — Nagyon egyszerűen. Eisighez hozzátettem elöl egy L betűt, lettem Leisig. Leisig pedig annyit jelent, hogy Tötvös. Elhagyom a Leisig és Tötvös 1—1 első betűjét, marad Eisig, illetve Ötvös, így magyarosíthattam nevemet Ötvösre. •