Jövő, 1923. március (3. évfolyam, 50-76. szám)

1923-03-04 / 53. szám

Vasárnap, 1923 március 4 -53. szám) J­ö­v­ő A meztelen táncosnők doyenne-je, szendvicsekkel. Bécs, március 3. A bácsi rendőrség betiltotta Adorée Villany, párisi meztelen táncosnő föllépé­sét a Wiener Komödienhausban, illetőleg attól tette függővé a produkció bemutatá­sának engedélyezését, hogy a „junge Dame” legalább is holmi fügefalevél ere­jéig elleplezze diszkrétebb természetű bá­jait. Adorée Villany régi ismerőse a ma­gyar közönségnek, körülbelül tizenöt évvel ezelőtt föllépett Budapesten is, úgynevezett stilizált táncaival a város­ligeti Föld-színkörben. Akkor, még Adorée Via Villanynak hívták a kisasszonyt, az­óta többek közt ezt a Via-t is elveszítette hévéből. A művésznő,­­*• akit magyaros hangzású neve miatt annak idején alapta­lanul gyanúsítottak meg azzal, hogy dob­­utcai illetőségü­k, hogy udvariasan fe­jezzem ki magam: a meztelen táncosnők doyenje. Ő vett az első, aki fölfedezte, hogy nem elengedhetetlen kelléke a tánc­­na­k, hogy a táncosnő egy teremben tar­tózkodjék ruháiéval. Isadora Duncan, a mezítlábas táncosnő és Anitta Berber, aki nyakig mezítláb lép föl, és a többiek, számuk ma már légió, mind Adorée kis­asszony követői. A színház tegnap délelőtt rendezett a rendőrség Számára házi próbát, amelyre n­éhány esztétikust és művészt is meghív­tak. A portás nem akart beereszteni a színházba, mert nem volt meghívóm, föl kellett mennem az igazgatóságnak a szom­széd házban lévő irodájába, ahonnan sötét folyosó-labirintusokon és csigalépcsőkön lejutottam a színház emeleti karzatára. Itt egyedül voltam és tartanom kellett at­tól, hogy a személyzet, mint betolakodott idegent, eltávolít, ezért újabb expedíciót rendeztem a földszintre. Az Önálló szol­gákon szerencsésen keresztülvergődtem és miután a koromsötét lépcsőházban az utolsó négy lépcsőfokot tévedésből kihagy­tam, hatalmas zökkenéssel megérkeztem a földszintre. Bent, a teremben, már ját­szott a zenekar, a nézőtér első négy so­rában tizenöt-húsz ember lézengett szét­szórtan. A házi főpróbák rendes képe: a nézők disiturálgatnak, a karmester minden ötödik taktusnál lekopogtatja a zenét és kezdeti elölről, a színházi szolgák, taka­rítónők az ajtók hasadékain leskélődznek. A titkár télikabátban bejön és programot osztogat: „Gastspiel Adore” Villany.Neue Ziele der Tanzkunst in Farbe, Form Und Psyche“. Hat táncot fog előadni Adoreé kisasszony, nagyrészt ókoriakat, vegyes és egyáltalán nem stílusos zenékre. Az egyip­tomi Apis-táncot például JJm Strauss dalla­maira fejti, de szerepel a műsoron Chopin mellett Emil Waldteuffel is, a porosz ka­tonazenekarok kedvelt mars-komponistája. A színház igazgatója, fülig felgyúrt kabátban, odasétál a karmesterhez és a vállára csap; a karmester hátrafordul és beszélgetni kezdenek, a zene ezalatt ter­mészetesen szünetel. A direktor dühös valami történt. Odafigyelek, a karmester fölháborodva éppen ezt mondja! —■ Kíméletlen eljárás! — Disznóság. — uitál rá az igaz­gató. Úgy látszik, nagyobb késésre lehetünk elkészülve. Az igazgató kirobog, a zene­kar pedig lilább zeneművekkel igyekszik a nézők türelmét lecsillapítani. Félóra késés. A direktor végre bejön és be­jelenti : — Tíz perc türelmet kérek, mert a művésznő még nem öltözött fel,­­— mondja a legkevésbbé sem tréfás kedvvel, — talán kifáradnának az urak addig a büffébe. Az idea nem rossz, mert a meghívot­tak természetesen a direkció vendégei. A büffébesi szalámit, párisit, sonkászsemlyét, szendvicseket kapni, korlátlan mennyiség­ben, azonkívül italokat, sört, konyakot, li­kőröket. Nagyon szerény voltam és hiába biztatott lelkesen az igazgató, csak négy szendvicset és három fitamperli szilvó­­rium­ot fogyasztottam. Nem­ mindenki cse­­nh­ozta azonban magát és egyáltalán nem csodálkoznám, ha azt olvasnám a hivata­los lapban, hogy a „Wiener Kömödien­­haus“ kénytelen csődöt kérni maga ellen. Amikor a csengő megszólalt, alig lehetett a szendvics-rajongókat beterelni a stélő­térre. A zenekar elkezdi a nyitányt és fölé­gördül a függöny. A színpadon hátulról megvilágított mozilepedő van kifeszítve, amelynek jobb- és balsarkában egy-egy cserépbe ültetett pálma árnyéka látszik. Egyszerre megjelenik a vásznon a mez­telen táncosnő sziluettje. Belibben és táncolni kezd, nevének mindenben meg­felelő toalettben; kissé nehéz megérteni, hogy miért kellett ehhez a mutatványhoz ennyi ideig „öltözködni“. A vetett árnyék ide-oda hajlong, hogy formái minél job­ban érvényesüljenek; lenyúl a földre egy szál virágért, hátradől, forgolódik jobbra­­balra. Amikor Budapesten járt, az volt az általános kifogás ellene, hogty túlságosan sovány. Azóta a soványság a divat, vi­szont Adorée meghízott időközben. Alakja ellen nem lehet kifogást emelni, tánca ellen már inkább, igaz nem vagyok táncszakértő, de azt hiszem, hogy Vil­lány kisasszony nem tud táncolni. Ha tévednék és ha ez a ruhátlan nyújtózkodás mégis tánc és művészet, akkor nagyon unalmas tánc és nagyon álmosító művészet. Pár tucat sajtóper fo­lyik ellenem, mégpedig nagyrészük izga­tásért — ebben tehát szakértőnek tartha­tom magam — és így nyugodtan kifeletít­­hetem, hogy ez a pucér táncprodukció a legkevésbé sem izgató. Nem izgató őnagysága akkor sem, ami­kor árnyéka helyett személyesen jelenik meg a függöny előtt. Az Apis-táncot stili­zált Tutankhamon-kosztümben járja: az egyiptomiak rendes fejdiszével, és övén valami pókhálószerűen átlátszó Zsebkendő­vel, amely s­em terjed ki a hátsó régiókra. Az asszír rabszolga­táncnál viszont egy Szál kezibilincsbe van öltözve; a testsíbhű­ férfi úszón­a­srág, amit észre sem lehetne Venni rajta, ha nem vetne véletlenül virstliszerű táncokat hátul, igazára nem számít. A babiloni táncnál, kellemes Vál­­tozatosságképen, nyakig fölöltözve jelenik meg, de a külömböző színű fátyolokat, sajnos, hamar leveti egyenként magáról. Ez a szirtlapon jelzett forma­ művészet. Az ugyanott említett „psyche”-t az egész elő­adás folyamán nem tudtam fölfedezni, míg a beígért színek abból állottak, hogy lila, kék, zöld fényeket vethettek az egyik sarokból a táncosnőre. A legvégén Chopin zenéjére a fájdal­mat személyesítette meg Adorée Villany. Gyászruhában táncolt, éppen csak kissé szokatlan szabásminta szerint viselte a fekete selyemruhát: csípőtől lefelé, elől mélyen kivágva. Csípőtől fölfelé szokásos negatív toalettjét „hordta”. Ez a tánc, amelyet így félig öltözve mimikázott el a színpadon, volt véletlenül a legkvalk­áto­­sabb és a legművészibb. Viszont — éppen mert nem volt meztelen tánc — a legero­­tikusabb is. Az előadás után beszéltem a színház titkárával, aki nem­ túlságosan fájdalmas arccal közölte velem, hogy baj vart, mert a rendőrség kiküldött képviselői különböző kifogásokat emeltek a táncok ellen. — Jó reklám lesz, — nyugtattam meg. — Gondolja? — kérdezte minden ag­godalomtól mentesen, azzal szobára vo­nult a rendőrtisztviselőkkel, az igazgatóval és a művésznővel. Egészen biztos, hogy a végén külön­­­böző módosításokkal engedélyezni fogják az álerotikus táncokat. Ami rendben is van, mert ha akadnak, akik szórakozni tudnak ezeken az unalmas meztelensége­ken, azok mért ne nézhessék meg Berber kisasszony után Villany kisasszonyt is. A közerkölcsöknek már mindegy. Viszont azt is el lehet viselni, ha betiltják Adorée táncait, mert semmi szükség sincs arra, hogy gazdag sikerek a színházakban in­­dításokkal csiklandoztassák érzékeiket. Annak azonban egyáltalán nincs értelme, ami tizenöt éve Budapesten történt, hogy a rendőrségi betiltás — a nyomában ke­letkezett nyilatkozat-áradattal, botrányok­kal, szakvéleményekkel — csinálja a leg­nagyobb reklámot a meztelen táncosnőnek, Diósseghy Tibor. Én és a szegény katona, Alfons Betföldnak, a minap elhunyt osztrák költőnek hagyatékából. Az utca egyik sorát el­ömlesztette a júniusi napsütés. A házak mint izzó cse­­répkályhafalak állottak a mozdulatlan le­vegőben. A lábak úgy lépkedtek a köve­zeten, mint valami rostélyen és a forróság átkúszott a vastag csizmatalpon és égette a csontokat. A nap sárga kígyószerke szüntelenül rámmeredt, magához igézett a sárga izzó­­tűz. Nagyon sóváran sandítottam a Szem­­közti utcasorra, amely csábító árnyékban állott, de állhatatosan csoszogtam tovább, mint valami mankós ember, anélkül, hogy pár lépéssel a hü­ves kékesszürkébe mene­kültem volna. Hirtelen a nyugodt sárga szín hullámzó vörössé vált körülöttem. A levegő csigamenetbe csavarodott, amelynek végpont­ján egy fekete pont fölremegett és eltűnt. Tüzes szúnyogok táncolták a szemem előtt. Szédülés fogott el. Fáradt akaratom ekkor mégegyszer minden izmomba szökkent és mentően rándított az utcán át, bele az árnyékba. Egy nagy kirakat elé támolyogtam, szégyeltem a járókelők előtt a napfény­­okozta mámoromat és erőltetve néztem keresztül a hatalmas üvegtáblán. Kis vörös, kék, sárga, zöld, ibolyaszínű, barna négyszögek szüremlettek a világos üveg­táblán át felém. Ijedten hátráltam. Megbomlott a szemem? Szintorsatagot égetett bele a nap? Vagy éppenséggel megvakultam talán és a színes négyszögek felhaló látásom utolsó jelenesei voltak? Megesett már ilyesmi. Regények­ben, útleírásokban olvastam effélét. Félelem előre zuhogott r­ám­ és régi hideg cseppek hatottak a szívemig. Meg­­pörgöttem szemeimet, hogy csak úgy ége­tek, de a sokszínű négyszögek nem akar­tak eltűnni előlem. Ekkor hirtelen megszólal valaki mel­lettem: — Nini, bélyegéd a hazámból. Ó, Zágrábból, Zslgrebból! — Azután tovább hugyozott a szó, idegen nyelven. Ezzel egyidejűen egy hatalmas ujjat látok az orrom előtt, amint a kirakatablazkon ide­gesen ide s tova mozog. Jobbra fordulok. Hála Isten, nem vol­tam vak. Egy fiatal, erőteljes férfi állott mellettem, szitevesztett katonazubbony­ban és maszatos tányérsapkával a fején. Arcán az öröm sugárzott. Bizalmasan szólít meg: — Kedves uram, én jönni olasz fog­ság, én kicsit itt járkálni, mert vohtat két óra múlva menni. Ett megáll itt az üzlet előtt szép dolgokat megnézni és látok bé­lyegek a hazából . . .! A hangja reszketett és az örömteli megindult­ság könnyei peregtek Végig barna arcán. Közben az enyhe árnyék kitörölte sze­memből a riditó nap­ okozta Vakságot és észrevétlent, hogy egy bélyegü­zlet kira­kata előtt állok. A számtalan színes négy­szög postabélyeg volt a legkülömbö­zőbb országokból és vásárló gyűjtőkre vártak. Nem tudom már, hogyan történt, de egyszerre csak én meg az idegen haza­térő a gyalogjáró szegélykövén ültünk szorosan egymás mellett és amennyire szakadozott kiejtéssel bírta, elmondta élete folyását. Mély pillantást vethettem egy­szerű életébe. Mint kemény fametszetek, vonn­­ak el előttem a képek. Munka, szörnyű nehéz munka a magyar földes­­urak birtokán, vasárnaponkint­ kis tánc, futólagos, forró szerelemmel. Titkos vad­­orzás a sűrü horvát erdőkben és azutad a háború meg a hosszu-hosszu fogság, bor­zalmas, egyre növekvő vágyakozássá­ a hazai szegényes, nehéz élet után ... A közeli pályaudvarról idehallatszik a mozdony fünye. A katona föl­ugrik. — Kedves parné, Isten véle, a vonat hiv ! Gyors kézszorítás és megint magam állok a kirakat előtt a sok színes jjegy­­szögecskével. A százéves házassági hirdetés: 'VJ Száz év előtt a legnagyobb ritkaságok közé tartozott az, hogy valaki újsághirdetés révén csináljon „jó partit“ vagy legalább is megkísé­relje, hogy ezzel a hétköznapi módszerrel evez­zen be a szent házasság boldog révébe. Száz év előtt Franciaországban és Angliában nagyon ke­vés vállalkozó szellem akadt, aki a nyilvánosság segítségével keresett volna takaros feleséget vagy daliás férjet. Kerek száz éve, hogy Német­országban, 1823 márciusában megjelent az első házassági hirdetés, amely a lehető legnagyobb föltö­nést keltette. A hirdetés szószerinti szövege így hangzott: Négy tisztességes fá— 24 év közötti jól­nevelt vidéki lány, akik közül mindegyik azon­nal háromezer forint hozományt kap, házasság révén valamelyik városban mielőbb gondozást keres. Azzal a megbizh­t­ósággal fittereghetnek maguknak, hogy jó házi­sszonyokká válnak, minden gazdaságra rátest vettek és csak szülő­falujuk távoleső volta miatt nem találtak ed­dig becsületes kérőt. Inkább tekintenek ügyes­ségre és becsületességre, mint vagyonra. Negyven évet meg nem haladt és testi hiba nélkül való egyének írásbeli fölviláágosítást nyerhetnek ezzel a jeligével: „Keressetek, találtok.“ A titoktartás persze magától érte­tődik. Hogy a négy leányzó „apró“ hirdetése ered­ményes volt-e, nem-e, hogy valóban bekötötték-e a fejüket, arról nincsen semmiféle följegyzés. De nem lehetetlen, hogy beeveztek a házasság révébe. mm 1LS s-as MCHIFEI ES-!® 1. Am Peter 1. hangversenyez. Azonkívül táncattrakciók. Szinte szenzáció az a néhánysoros kis távirat, amely azt jelenti, hogy Anglia bevételi többletei a folyó pénzügyi esztendőben 36 millió font sterlinget tettek ki. Már maga az a tény, hogy Anglia államháztartása aktív, azt mutatja, hogy mennyire fölötte áll ez a hatalmas birodalom gazdaságilag a többi európai országoknak, de mennyire fölötte § A magyar nemzetgyűlés naplójából. — Az 1923 március 11-i ülés. — Scitovszky Béla elnök:... jelentem továbbá, hogy Z­s­i­r­k­a­y János kép­viselő úr személyes kérdésben kíván föl­szólalni. Esztergályos János: Na, ez a hónap is jól kezdődik! I I Finom férfireham­.mil kesul­és -mértet v­ár upasté magánál a ■ készítőnél Wien, 11­., Isi­s LandUTO »1TM 11 A Süd- és Ostbahnból mellett áll e birodalom pénzügyeinek irányítása is a többi európai országok pénz­ügyi vezetésének. Mert az angol pénz­ügyi politika sikerének kellő érté­keléséhez szükséges tudni azt, hogy ezt az eredményt olyan évben érte el Anglia, amikor a súlyos gazdasági válság még korántsem múlott el az ország felől, amikor még mindig milliós összegeket fizetnek a munkanélküliek hadseregének, amikor a külkereskedelem passzivitása még mindig óriási a békeévek arányához mérten. És azt sem szabad elfelejteni, hogy­ ezt az eredményt az angol állami pénzügyi politika nem azzal érte el, hogy még jobban megszorította az adóprést, ha­nem ellenkezően hozzálátott az adók foko­zatos csökkentéséhez, leszállította az állami monopóliumok díjait, mint például a vasút­nál és a postánál és ezzel megadta a lö­kést ahhoz a folyamathoz, amely az egész közgazdasági életben az olcsóbbodáshoz vezetett. Csak e körülmények figyelembevétele mellett értékelhető a maga szélességében az angol költségvetés aktív eredménye. Ez a költségvetési eredmény az a tény, hogy Anglia rendezte Amerikával szem­ben fönnálló háborús adósságait, az angol hitelt ismét arra a magaslatra emeli, ame­lyet ez a világbirodalom régen kivívott magának és amelyet méltán meg is ér­­demel. Párbeszéd egy névmagyarosításról. — Mondja csak Eisig, hogyan magyaro­síthatja maga Eisig nevét Ötvösre ? — Nagyon egyszerűen. Eisighez hozzá­tettem elöl egy L betűt, lettem Leisig. Leisig pedig annyit jelent, hogy Tötvös. El­hagyom a Leisig és Tötvös 1—1 első betűjét, marad Eisig, illetve Ötvös, így magyarosít­hattam nevemet Ötvösre. •

Next