A Jövő Mérnöke, 1967 (14. évfolyam, 1-22. szám)
1967-04-08 / 7. szám
MISKOLC-DEBRECEN VIIi. Országos Tudományos Diákköri Konferencia A VIII. Országos Tudományos Diákköri Konferencia műszaki és vegyészeti szekciójának üléssorozatát 1967. március 23—25 között a miskolci Nehézipari Műszaki Egyetem rendezte meg. A társadalom- és természettudományi előadások megrendezését pedig a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem vállalta magára. Mindkét egyetemi városiban, március 23-án délelőtt 11 órakor került sor az ünnepélyes megnyitókra. Mindkét helyein megjelentek a város állami- és pártvezetői, valamint az egyetemek tanárai is. A miskolci Nehézipari Műszaki Egyetemen március 22-én délután dr. Béda Gyula tudományos rektorhelyettes, dr. Kiss Ervin professzor, az operatív bizottság elnöke, dr. Forrai Sándor docens, a tudományos diákköri tanács titkára, valamint Rakusz Lajos, a KISZ vb titkára sajtótájékoztatón ismertették a konferencia programját. A konferencia igen nagy érdeklődést váltott ki. Több külföldi egyetem küldöttsége is részt vett azon. Hazánkból nyolc egyetem küldte el képviselőit. A konferencián 202 előadás hangzott el, s közülük számos dolgozat foglalkozott a közvetlen gyakorlati feladatok megoldásával. Természetesen Miskolcra és Debrecenbe csak azokat a dolgozatokat küldték el, melyeket az egyetemek kellő elbírálás után alkalmasnak találtak. A konferencia sikeres lebonyolításában nagy szerep jutott a Nehézipari Műszaki Egyetem KISZ szervezetének, ők vállalták ugyanis az összes szervezési és technikai kérdés lebonyolítását. A KISZ-bizottság irodája, ha kicsiben is, de hasonlatos volt egy nagy országos eseményt irányító diszpécserközponthoz. Az érkezőket, mintegy 120 KISZ-fiatal fogadta és mindenkinek azonnal átadták a teljes programot, az étkezési jegyeket, valamint a szállásbeutalókat. Csak elismeréssel szólhatunk a KISZ-szervezet munkájáról A BME 34, az ELTE 15, az EKME 35, a KLTE 17, a JATE 24, a VVE 9 és az MNE 64 hallgatót küldött a konferenciára. De ez a szám nem teljes, mert minden küldöttséget sokan kísértek meg. Külön meg kell említeni az ünnepélyes megnyitón elhangzott Bohus Géza V. éves bányamérnök-hallgató előadását, amely a Társadalom és tudomány kérdéseivel foglalkozott. A BME küldöttségét dr. Sándor Imre docens vezette, aki elmondta, hogy a vendégek fogadása és elhelyezése tökéletes szervezettséggel volt megoldva. Balázs Péter és Bencze Ágnes IV. éves ÉKME mérnökhallgatók, akik közösen kidolgozott dolgozattal vettek részt a konferencián, elmondták, hogy pályaművüket két hónapig készítették, mert először a könyvtárakból kellett összegyűjteni a megfelelő anyagot, majd azt rendezni kellett, aztán feltárni az öszszefüggéseket és levonni a tudományosan megalapozott konklúziót. A díjak külön érdekessége volt a konferenciának, hogy az ipargazdaságtan témakörből egyedül az ÉKME hallgatói vettek részt dolgozataikkal. A Művelődésügyi Minisztérium 1000 forintos díjával jutalmazták többek között Somlyódi László, Botka László, Jánoskuti Sándor V. éves BME gépészmérnök hallgatók, Ivánka Gabriella, Szegi András V. éves BME vízépítőmérnök hallgatók, Sallay Katalin V. éves ÉKME építészmérnök hallgató tudományos dolgozatát. Az Országos Bányászati és Kohászati Egyesület 800 forintos különdíját Ludas Ferenc és Szabó Imre V. éves NME bányamérnök hallgatók nyerték el. A konferencia idején a rendezők nem maradtak adósok a kulturális műsorral sem. Az egyetem földszinti kiállító helyiségében Szabó Péter III. éves és Tahin Gyula IV. éves hallgatók új törekvéseket mutató fotó-kiállítása volt, az első emeleten pedig a képzőművészek alkotásait állították ki. Az öntevékeny színjátszók a szakszervezeti székház színpadán mutatták be produkcióikat. Több mint háromszáz előadás A debreceni konferencián több mint 300 előadás hangzott el. A konferencián részt vevők közül 15 hallgató pályamunkáját miniszteri kitüntetésben, 10 hallgató pályamunkáját pedig miniszteri dicséretben részesítették. Nagyon gazdag és érdekes volt a debreceni szinpozion kulturális programja is. Fiatal képzőművészek alkotásaiból rendeztek kiállítást, ifjú költők irodalmi munkásságát ismertették, ugyanakkor kamarazenekari hangversenyt és amatőr kisfilm bemutatót is tartottak. Nagy sikert aratott a lengyel Minstrele tánczenekar műsora is. A konferencia utolsó napján, március 25-én az egyetem KISZ-szervezete fogadást adott a kiemelkedően jó munkát végző hallgatók tiszteletére. A szinpoziont március 25-én este jól sikerült bállal zárták be. Mindkét rendező egyetem mindent elkövetett — ésnem is eredménytelenül — a VIII. Országos Tudományos Diákköri Konferencia sikeres megrendezéséért. Az egyetemi KISZ-szervezetek is bőséges részt vállaltak a munkából, de minden tevékenységüket a jól átgondolt tervszerűség jellemezte. Karácsonyi István Kabala (Urbán Tamás felvétele) CERUZÁVAL, TUSSAL A szoba csendjében hallatszik a neon zümmögés, a polc felett levelek hasítják a teret, világos , sötétzöld csíkok váltakoznak friss hajtásokon, feketén zöldek a régiek, halvány árnyékuk belemosódik a sárga falba, torz alakok csavarodnak a fénynek, egy-két sík felület, ablak, ajtó, polcon jegyzetek, könyvek, tekercsek, itt élek, sokat, túl sokat, taposnom kellene kint az ösvényeket, kacagnom az éjszakai fényeken, világítanak az ablakok, rajzolnak, a papírom üres, nem lehet, elmaradok, eggyel több fénykarika, körök a szobában, körök a levegőben, húzom a vonalakat ceruzával, tussal, egyeneseket, görbéket, összefutnak, találkoznak, vékonyak, vastagok, sok, beledörzsölöm szemembe az álmot, megbékítem szemüvegem, ködfátylon nézek át, könnyezek, zsibbadt derekam a görnyedéstől, felegyenesedem, hátrahajlok, egyszer-többször, majd vissza az asztal fölé, rajzok és rajzok, kinézek az ablakon, a többiek is rajzolnak, mellettem is rajzolnak,rejjel-nappal rajzolnak, régebben zéhá, zéhá, meg zéhá, koppanás, a tekercs lecsúszott a szekrény tetejéről, még tiszta, aztán újabb vonalak, kiborulok, mennyit haladtam, alig valamit, fáradtan nem lehet, többet kaparok, mint húzok, akaraterő kell, nem megyek sehova, a szoba csendjében csak a neon zümmögés hallatszik, mindenütt tekercsek, pausz, dipa, milliméter, belököm a kihúzott fiókot, pengeéllel formákat vések, ujjaim 21x29,7-et hajtogatnak, hajnalban zuhanok az ágyba, délelőtt ébredek fel, rohanok az előadásra, szevasztok, volt-e katalógus, nem, öröm, igen, vigyáznom kell, eggyel több már, máskor felráznak, be kell mennem, tetszik a tárgy, az előadó modora, nem, nem vagyok képes követni, tágra tárom szemem, hangok, szavak, fekete tábla, fehér kréta, betűk, számok, karom a padon fejem alatt, bóbiskolok, az erősebb hangok, zörejek kizökkentenek... p. s. kolléga kizökkentés, írásod helyett elkészült volna műszaki leírásod. bank lajos VÉR JÁNOS RAJZAI A JÖVŐ MÉRNÖKE ! n április 4-e reggel volt. A levegő olyan, tiszta és áttetszőnek tűnt, mint közvetlen eső után, ha az ég kitisztul és kisüt a nap. A tavaszi napsütés szinte mindent bearanyozott. Jutkával sétáltam a Duna-parton. Az egyetemről ismertem. Évfolyamtársam volt. Ismeretségünk és barátságunk akkor kezdődött, amikor tudomására jutott, hogy teljesen ismeretlenül, az életrajza alapján kiálltam mellette, amikor egy üdülési akcióban mellőzni akarták. Jutka is sokat szenvedett a háborúban. Szüleit elhurcolták, s azóta nem is tud róluk semmit. Emléküket csak egy-két kissé homályos, de nagyon mély, és egy pár megsárgult — a háború perzselőtüzét túlélt — fénykép őrizte. " Jutka négyéves volt, amikor elvesztette szüleit. Azóta a nővérével él, ő is nevelte fel, de — Jutka elbeszélései szerint — elég felületes nevelésben részesítette. Én kezdettől fogva azt becsültem benne, hogy annak ellenére, hogy szülői gyámkodás nélkül nőtt fel, mégis kiegyensúlyozott és határozott egyéniség volt. Józanok és igazságosak voltak ítéletei minden vonatkozásban. Rokonszenvesen különbözött a szülői fészek melegében dédelgetett fiataloktól. Ünnep lévén, örültünk a szünetnek, és akkor is — mint mindig, ha egy kis szabad időnk volt — sétáltunk a Duna-parton. Beszélgettünk a legutóbbi zárthelyiről, arról, hogy milyen gyönyörű tavaszi nap van, és arról, hogy a nyári vakációt mivel fogjuk eltölteni. A nap olyan erősen sütött, hogy szinte égette a tavaszra kifakult, színtelen bőrüket. Séta közben elérkeztünk a Szabadság-hídhoz. Jutka azt javasolta, hogy a jó időre való tekintettel, üljönk le egy kicsit a Dunát szegélyező part menti lépcsők valamelyikére, és ott beszéltessünk tovább. Leültünk. A Szabadság-híd acélszerkezetének méltóságteljes dimenziói gyönyörködtettek bennünket. Mivel mérnökhallgatók voltunk, nemcsak körvonalaiban csodáltuk az építményt, hanem örömmel ismertükfel acélszerkezeti ismereteinknek a hídon fellelhető tárgyi hordozóit. Ahogy ültünk, tekintetünket a Duna, a lerombolt Erzsébet-híd felé vezette, melynek nemrég eltávolított roncsai nyomán már elkezdődött az új híd építése. A Szabadság-hídat vörös és nemzetiszínű zászlók ékesítették, amelyeket lágyan lobogtatott a tavaszi szellő. Egy darabig nem szóltunk egymáshoz, csak némán ültünk és néztünk magunk elé. Hallgatásunk csendjét egyre erősödő óvatos kopogás szakította meg. Hátranéztem. Egy idősebb vak férfi fehér botjával a felső rakpart szélét tapogatta. Magam elé néztem, a vízre. A zászlók, a híd körvonalai és minden, ami látványom tárgyát képezte, egyre homályosabbá vált, s lassan úgy tűnt, mintha a víz alól néztem volna a világot. Ez a homály aztán elvegyült anyám okos és gyanakvó tekintetében, amely emlékeim létrájának valamelyikén kúszott alá. — Banos néni! — szólt anyám. — Mintha közeledő bombázó gépek hangját hallanám. Le kellene menni a pincébe! — Ugyan gyermekem! — szólt Banos néni az idősebbek rezignációjával. A repülőgépek zúgását aztán én is meghallottam, és anyám után rajtam is erőt vett az az idegesség és szorongás, amelyet az ösztönös veszélyérzés szül. A repülőgépek zúgását egyre erősebben lehetett hallani. Anyám ás Banos néni egymásnak bátorságot színlelve, tovább gyúrták a tésztát a konyhában. A nálam három évvel fiatalabb kétéves öcsém egy macskával játszott a sarokban. A repülőgépek zaja már félelmetesen közelinek tűnt. Naiv gyermeki szemem, anyám öcsémet és engem pásztázó riadt tekintetével találkozott ... Arra emlékszem csak, hogy jajkiáltás, nyögés és sírások között egy kedves férfihang így szólt hozzám: — Maradj csak fekve kisfiam. Sok vért veszítettél, sok-sok pihenésre van szükséged. Hiába fordítottam a kellemes hang irányába a fejem, nem láttam senkit és semmit, mert egész testemet kötés borította. Aztán ismét a kedves hangot hallottam: — Asszonyom, lehet, hogy a gyermek nem fogja visszanyerni a látását... Mielőtt befejezte volna orvosi okfejtését, félbeszakította azt egy igen kétségbeesett és szenvedélyes, egész közelinek tűnő női hang, amelyből rögtön anyám hangjára ismertem. Pedig csak egyszer hallottam ezt a bánatos, síró hangot. Akkor, amikor apámat elvitték. Mégis megismertem. — Anyukám! Miért sírsz? — Egy bogár ment a szemembe kisfiam. — Anyukám! — Tessék kisfiam. — Éjjel, van? — Nem kisfiam. — Anyukám, akkor miért nem látlak? — Azért kisfiam, mert nem mindenki olyan jó, mint a te apukád. Vannak olyan bácsik is, akik azt akarták, hogy mi is meghaltunk. De mi nem haltunk meg életkém, csak nagyon megsebesültünk. Neked a szemecskéd is megsebesült. Bekötözték a doktorbácsik és most a sok kötszertől nem látsz. — Apukám hol van? — Nem tudom kisfiam. Alighogy válaszolt, éreztem, hogy fölém hajol és aggódó anyai szemével próbálja átröntgenezni azt a kötést, amely teljesen eltakarta az arcomat. Egyszer csak azt éreztem, hogy csupaszon maradt jobb karomon valami meleg folyadék vékony csíkban végigfutott. Aztán anyám könnyes arcával gyengéden megérintett, annak a belső kényszernek engedve, amit akkor éreznek az anyák, amikor bajbajutott gyermekükkel szeretnének azonosulni, hogy átvegyék szenvedésüket. Eszembe jutott a vak ember, aki az imént erre botorkált. Arra gondoltam, talán ő is ott sérült meg, ahol én. Aztán arra, hogy milyen sokan vannak, akik nemcsak a szemük világát veszítették el, hanem az életüket, vagy azt az embert, aki nekik az életet jelentette. A Szabadság-hídra néztem. Vidám gyerekek színes léggömböket eregettek, élvezték azt a látványt, amelyet a szárnyra kelő léggömbök huncut imbolygása nyújtott. Könny szökött a szemembe, mert örültem a tavasznak, annak, hogy Jutka velem volt, és ha csak egy szemmel is, de mégis gyönyörködhettem az élet szépségeiben. Ahogy felocsúdtam merengésemből, ismét az épülő Erzsébet-híd felé néztem azzal a vággyal, hogy minél előbb átmehessek az elkészült hídon, a hídavatók boldog seregében. Jutka is abba az irányba nézett. A szemét nem láttam, de vonzóan markáns arcán felfedeztem egy vékony kis vonalat, amely szikrázva verte vissza a tavaszi nap sugarait. Szóltam hozzá, mire ő rámnézett. Elmosolyodtunk, és ■ lecsókoltuk egymás arcáról a könnyeket. Lehovai Péter (1963) KÖNNYEK