A Jövő Mérnöke, 1982 (29. évfolyam, 1-39. szám)
1982-10-15 / 29. szám
Dr. Polinszky Károly rektor előadása Most amikor átlépünk a magyar mérnökképzés harmadik századába (Folytatás az I. oldalról) Ilyen körülmények között a pesti egyetemen rohamosan hanyatlott az oktatás színvonala, s legalacsonyabb éppen a természettudományi szakokon volt. Az egyetemi intézmények sínylődésnek indultak, és — kevés kivétellel — tanárok fölött is túlhaladt az idő. A Magyar Tudományos Akadémia matematikai és természettudományi osztálya mindössze hat rendes tagsági helyet biztosított a fővárosban lakó tudósok számára, de még 1840- ben is csak egy helyet iparban dolgozó természettudós számára. Nemcsak a természettudományokban, de az élet minden területén nagy volt az elmaradás az egyre polgárosodó, iparosodó nyugathoz képest. Mindemellett e korszak az ébredés, a polgári nemzetté válás kezdete is volt. A legjobbakat a reform utáni vágy, egy jobb jövőbe vetett remény hatotta át. Ugyanakkor a kormánytól a reformok terén a nemzet nem sokat remélhetett. Ezért nagyjaink leginkább társadalmi úton létesítik alkotásaikat. SZÉCHENYI már nemcsak elkezdte, hanem részben meg is alkotta nagy műveit; FÖLDVÁRY felépítette a nemzeti színházat; FÁY megalapítja az Első hazai takarékpénztárat; KOSSUTH az Ipar-egyesületet; BATTHYÁNY a Gazdasági Egyesületet. 1844: ipartanoda A század harmincas éveitől esik szó különálló műszaki egyetem szervezéséről. Egy 1936. április 29-én kelt uralkodói leirat tudatja a kezdeményező Országgyűléssel: királyi hivatásának tartja arról gondoskodni, hogy amennyiben a körülmények megengedik, létrejöjjön a műszaki egyetem, de törvényjavaslatra nincs szükség. Az Országgyűlés azonban aktív maradt, és a törekvést siker koronázta. 1844. június 20-án kelt legfelsőbb rendelet a műszaki egyetem létrehozásáról intézkedett. Ennek ellenére mégsem műszaki egyetemet, hanem egy ipartanodát szerveztek, amelyet 1846. november 1-én meg is nyitottak. A tudományegyetem mérnöki intézetét nem csatolták az új ipartanodához, erre csak 1850-ben, a szabadságharc vereségét követő keserves években került sor. Ezért is történhetett meg, hogy az egyesítés során „elfelejtették” az ipartanodát felruházni a szigorlattevés és az oklevéladás jogával. A kiegyezésig — tehát csaknem két évtizeden át — nem tartottak Magyarországon mérnöki szigorlatokat és nem adattak ki mérnöki okleveleket. Nem véletlen, hogy az ötvenes évek elején elkezdődik a magyar ifjak kivándorlása a külföldi műegyetemekre, ez a folyamat a nyolcvanas évek elejéig tartott. A Polytechnikum létrehozásának befejezéséről jóformán nem is tudott a közvélemény de azt csaknem minden szül tudta: ha fiát mérnökké akarja képeztetni, akkor Zürichbe kell küldenie. A tanári testület hosszú időn át életjelet sem adott magáról: nem javasolt, nem kért. Hallgatott és tovább szolgált. A hallgatás oka azonban nem az intézet iránti közöny, hiszen forró szeretettel ragaszkodtak hozzá, hanem a két évtizedes önkényuralom. Az 1867-es kiegyezéstől öt évnek kellett eltelnie, hogy a József Műegyetem megkapja a szigorlatok tartásának jogát, hogy rendezhessék a formai qualificatiót, a tanterveket és megkapja az autonómiát. A Budán nyomorúságos körülmények között tengődő intézményt Pestre helyezték. A tanári kar előtt a zürichi minta lebegett. Még tíz év munkájára volt szükség, hogy az új viszonyok között az intézmény valóban egyetemmé forrja ki magát. A hosszú küzdelem, egyetemünk előtörténete, 1882-ben ért véget. Ezt követő fejlődésben fényes eredményekkel rótta le háláját mindazok iránt, akik egy évszázadon át küzdöttek létéért. Száz évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy az ország fővárosában olyan műszaki egyetem létezzék, amely mind szervezetére és fölszerelésére, mind tudományos és közgazdasági hatására nézve jeles helyet foglalhasson el a külföld hasonló intézményeinek sorában. Virágkor A második száz esztendő első szakaszának végét az első világháború éveire tehetjük. Ez a három és fél évtized intézményünk virágkora, amelyet a nagyszabású, nagy hatású, kreatív professzorok és a feltörő, tanulni vágyó ifjúság együttműködése jellemez. Bánki Dénét, a professzor és Kármán Tódor, a tanítvány kiemelkedő példa e korszakból. Azért is idézem éppen ezt a példát, mert Kármán Tódor — intézményünk díszdoktora — önéletrajzi könyvében egész fejezetet szán műegyetemi éveinek, kitűnő jellemzést adva intézményünk virágkorának belső, lényeget jelentő életéről. Azt hiszem, ebben az időben sikerült először szintézisbe ötvözni a mérnöki intézet tudományra nevelő és az ipartanoda mesterségre fogó pedagógiáját, valamint optimálisan elegyíteni a legelső évek tantervi fegyelmét a XIX. század modern egyetemjének tanszabadság-eszméjével. Mindezt olyan időszakban sikerült egyetemünknek kivívnia, amikor Európában pattanásig feszült a húr a világ felosztásáért, s csak alkalomnak kellett születnie arra, hogy lángba boruljon Európa. A második szakasz a két világháború közötti időt fogja át. Bár a tudomány és technika alapvető változásokat mutat fel, a mérnökképzés koncepcionális megváltoztatására nincs szükség. A TUDOMÁNYRA NEVELÉS ÉS MESTERSÉGRE FOGÁS DIALEKTIKÁJA ezt a korszakot is uralja, ezért az úgynevezett virágkor utóéletének is tekinthetjük. Ezt a személyi feltételek is indokolják, hiszen a katedrákat olyan professzorok töltik be, akik az előző korszakban nevelkedtek a műegyetemen, az előző időszak nagyjai mellett voltak asszisztensek. A legkiválóbbak , mellszobrai itt vannak körülöttünk az aulában, közöttük — ebben az ünnepélyes pillanatban engedtessék meg nekem ennyi szubjektivizmus — éppen velem szemben annak a két tudósnak a szobra is, Varga Józsefé és Zemplén Gézáé, akik engem vegyészmérnökké neveltek. Sok százan külföldre E szakasz utolsó harmadában egy bizonyos mértékű, viszszafogott szakmai nyitásnak lehetünk tanúi. Ekkor alapítja BAY Zoltán az atomfizika-tanszéket az Egyesült Izzó támogatásával, CSŰRÖS Zoltán a textilkémiát — a mai szerves kémiai technológia tanszéket — a Goldberger támogatásával. Erősödik az egyetem készsége a nagyipari kapcsolatok létesítésére. A történelmi igazsághoz tartozik természetesen, hogy a nagyipar részéről ezt az együttműködést kis mértékben erősítette a tőke érdeke. Intézményünk ebben az időben sok száz olyan mérnököt bocsátott útjára, akik életpályájukat külföldön futották be. A világ rajtuk is lemérhette a Budapesti Műegyetem kvalitásait. Egyetemünk két világháború közötti története folyamán azonban nemcsak hátráltatták, hanem vissza is fogták a fejlődést azok a súlyos ellentmondások, amelyeket az akkori társadalom magában hordozott: például a gazdasági egyoldalúság, amelyet az egyetemi szakok jól tükröztek, nem beszélve az alapvető osztályellentétekről, amely a műegyetemi hallgatók szociális összetételében is megnyilvánult. A harmadik szakasz kezdetét hazánk történelme is jegyzi, mert a felszabadulással kezdődik. Hősies munkát követelt a műegyetem újjáépítésének kora. Még emlékszünk a szörnyű képre, amely fogadott bennünket. Az épület romokban hevert. Két összevont szemeszterrel mégis megindult a tanév. Az egyetem, mint „universitas magistrorum rekolarium” nem bénult meg, ellenkezőleg: tettre készen, lelkesedéssel dolgozott a romok között is az ígéretesebb jövőért. Fizikailag és szellemileg egyaránt bizony sokszor elfáradtunk, mégis az újjászületés szakaszaként tartjuk számon ezeket az éveket. * Az új építés három évet vett igénybe, ennyi kellett a dolgok normalizálásához, s ez nagy rugalmasságot, adaptálódó képességet igényelt, ennek módját és mikéntjét helyi hatáskörben kellett megtalálni. A gazdaságilag aktív cselekvés stratégiáját sikerrel próbálta ki intézményünk. A második száz év negyedik szakasza az Állami Műszaki Főiskola létrehozásával, majd az 1948. évi egyetemi reformmal kezdődött és napjainkig tart, amely gazdag, de már-már lezárt és nem tanulság nélkül való. Nagyléptékű fejlődés jellemzi ezt a szakaszt. A legalapvetőbb: tartalmában, szellemében, struktúrájában, vagyis minden tekintetben a Budapesti Műszaki Egyetem a szocialista Magyarország egyeteme lett. Nem volt könnyű, s nem volt hibáktól mentes az út, amelyet végigjártunk, s ma sem élünk gondok nélkül. Az évforduló alkalmából megjelent kiadványaink tényekkel, számokkal, arányokkal ] elemzik, méltatják ezt az utat, ezért ismétlésüktől ezúttal el- tekinthetünk. Csupán azt kívánom hangsúlyozni: a hallgatók nevelésében, oktatásában, kiképzésében, a kutatásban, a tudósi teljesítményekben egyaránt, nemzetközi öszszehasonlításban is, végig álltuk a versenyt. Ebben a negyedik szakaszban jutott el a Budapesti Műszaki Egyetem a mához, és ma is meg kell fogalmaznunk az új célokat, az új fejlődési irányokat. Sőt, azt kell mondanom, hogy az 1980-as évek egy újabb korszakváltás naptári kereteit adják. Csábító leegyszerűsítés lenne a tudományos-technikai forradalomra, a felgyorsult műszaki fejlődésre hivatkozni és arra, hogy ma már a technika az ún. nagy rendszerek birodalmába vezet, uralma alá veszi a mezőgazdaságot, az egészségügyet, az irodát. Mindez persze igaz. De nem válasz! Az igazi hajtóerőt intézményünk új korszakához nem a tudomány és technika szédítő eredményei adják, hanem azok a kihívások, amelyek bennünket mint a szocialista Magyarország dolgozóit és mint a Budapesti Műszaki Egyetem polgárait érnek. Kihívást említettem, ami azt jelenti, hogy népünk, nemzetünk, maga az élet újabb korszakos leckét adott fel számunkra. A Budapesti Műszaki Egyetem bicentenáriumára ugyanis olyan időben kerül sor, amikor a világ csaknem valamennyi részén a nemzetgazdaságok stagnálnak, pandának, sőt visszaesnek. Pénzügyi zavarok, infláció, nyílt vagy látens munkanélküliség lépett fel a világ legkülönbözőbb részein. A jelenség összetett, nem egyetlen okra vezethető viszsza. Végsőfokon a világ jelenlegi társadalmi-gazdasági szerkezetében, megosztottságában kell keresni a magyarázatot. Miközben a tudományok sok tekintetben adósak a magyarázattal, a kormányoknak cselekvésesel kell reagálniuk a társadalmi stabilitást veszélyeztető egyensúlyzavarokra. Ha nem is úgy és olyan mértékben, ahogyan a tőkés országokat, de e gondok és problémák elérték a mi népgazdaságunkat is. Párthatározatok és kormánydöntések születnek a nehézség legyőzésére, a bajok orvoslására. Ilyen körülmények között korszakos jelentőségű feladata egyetemünknek olyan mérnökök képzése, akik alkalmasak arra, hogy hazánk gazdasága az intenzív fejlődés útjára lépjen, a világversenyben helytálljon, struktúrája megújuljon. Ehhez alkotóképes, innovációra alkalmas, elméletileg és gyakorlati készségekben egyaránt felkészült és állandó továbbfejlődésre kész fiatalokat kell kiképezni. És ehhez a képzés rendszerének is meg kell újulnia: több megbecsülést kell adnunk a kísérletezőknek, a jobbat akaróknak. Egyben az egyetemnek közvetlenül is motorként kell szolgálnia gazdaságunk új pályára kerülését, sokkal szélesebben, mint azt eddig kutatásaival és szolgáltatásaival tette. Említettem, hogy 1850 és 1876 között a „hallgatni és to■ vább szolgálni” jelszó jegyében élte át az időszakot intézményünk, hogy túléljen egy ön■ magában retrográd korszakot. Ma éppen az ellenkezőjét kell tennünk: a nemzeti érdek, a nemzeti közmegegyezés, ahogyan a felszabadulás után, ma is az aktív cselekvés stratégiáját követeli tőlünk. A másik kihívás ugyancsak világjelenség, nevezetesen az , oktatási rendszerek válsága. A kérdés úgy vetődött fel, hogy az az egyetem, amely szervezetét, működési mechanizmusát, oktatási módszertanát, belső habitusát tekintve, lényegében a XIX. század második felének terméke, egyáltalán alkalmas-e arra, hogy azokat az értelmiségieket nevelje, akik munkásságukat részben vagy egészben már a XXI. században fejtik ki. NEM AZ EGYETEMNEK, MINT SZAKOKTATÓ ÉS KUTATÓ INTÉZMÉNYNEK A KOMPETENCIÁJÁT LÁTTA EL KÉRDŐJELLEL EZ A JELENSÉG, HANEM ÉRTELMISÉGNEVELŐ FUNKCIÓJÁT MINŐSÍTETTE FELFOGÁSÁBAN ÉS MÓDSZEREIBEN KONZERVATÍVNAK. A Politikai Bizottság és a Minisztertanács múlt évi határozataiból világos számunkra, hogy e vonatkozásban milyen igényeket fogalmaz meg a társadalmi-gazdasági környezet az egyetem számára. Csakhogy az igények teljesítése nem könnyű. Ugyanis, ha valaki felelősséggel nekikezd oktatási, nevelési, kutatási, üzemeltetési, fenntartási, szervezeti szempontból annak az egyetemi modellnek a leírásához, amely mindenben kielégíti azt, amit elvárnak tőle, bizony hamar rájön, hogy ez a modell sok tekintetben nem hasonlít a maihoz. Az igazi örökség Az útkeresés során nincs más fogódzónk, mint a nemzetközi tapasztalat és főleg az az örökség, amely kétszáz esztendő során felhalmozódott és ránk maradt. Nem az épületek, a műszerek és gépek, a tanreaktor és uszoda, a megírt tankönyvek és jegyzetek, nem ezek jelentik az örökséget. Az örökség nem mindig materiális, az örökség gyakran megfoghatatlan, mégis éltető. Számunkra a leggazdagabb örökség az, hogy miképpen kell mérnökké nevelni. Amilyen egyszerű a válasz, olyan nehéz a megvalósítás: egyrészt a mesterség, másrészt a tudományok elsajátítása. Az utóbbi száz esztendő története azt mutatja, hogy egyetemünk akkor végzett sikeres munkát, amikor megtalálta a két komponens aktuálisan helyes arányát és az elsajátíttatás aktuálisan helyes módszerét. Végül a harmadik feladat, amelyet ugyancsak a kihívás rangján említek, az ifjúság társadalmi beilleszkedése. A tekintetben ez is egyetemes jelenség, hogy kapcsolatban van a világgazdaság jelenlegi ziláltságával. Ám ez sokkal inkább nemzeti ügy, pontosabban e területen sokkal több olyan tennivalóról van szó, amelynek eredete, de főként megoldási módja szinte teljes egészében hazai, tehát rajtunk múlik. Ilyen a pályakezdés és az elhelyezkedés körül tapasztalható sok ellentmondás, megoldatlanság; ilyen a fiatal műszaki értelmiség anyagi és erkölcsi elismerésében meglévő hátrány; ilyen a vontatott, kevés szakmai feladatot nyújtó munkahelyi előrehaladás, a lakáshoz jutás körüli nehézségek. Általánosan jelentkező problémák ezek, de olyanok, hogy itt, a Budapesti Műszaki Egyetemen is szembe kell nézni velük. A szembenézés nem egyszerűen humanitárius feladatunk, hanem szakmai, erkölcsi, politikai kötelességünk. Hiszen egyetemünknek olyan értelmiségi szakembereket kell nevelnie, akik szűkebb szakmájuk ellátásával együtt a társadalmi viszonyok formálásának is aktív részesei, akik el tudnak igazodni a világ dolgaiban, akik a szocialista tudatformálásban is fontos szerepet töltenek be. Az egyetem egészének pedig erőteljesebben kell azon a megkezdett úton haladni, hogy az ilyen értelmiségi tevékenység váljon a mintává. Intézményünk ifjúsági szervezetének aligha van szebb feladata e politikai folyamat felgyorsításánál. Korunk kihívásai közül három kérdéscsoportot emeltem ki. Ezekre kell tehát öszszehangolt választ adnunk most, amikor átlépünk a magyar mérnökképzés harmadik századába. Hiszem, hogy egyetértés van abban: a válaszadás alapját szocialista rendszerünk lényege szabja meg, mert az egyetem a társadalom szerves része. Az erőfeszítések — a mérnökök jobb kihasználása, az ipar igényessége, a beilleszkedés megoldása, a kutatóintézetek, vállalatok részvétele az oktató-nevelő munkában és így tovább — a társadalommal együtt oldhatók meg. Elismerve és kinyilvánítva azt, hogy a társadalmi igények és feladatok teljesítésének és kielégítésének módját és mikéntjét az universitas magistrorurti et rekolarium hatáskörében kell megtalálni. A felszabadulást követő években egyetemünk már kipróbálta az aktív cselekvés stratégiáját. A példa előttünk áll. Nem ismételni kell, hanem az új helyzetben, új módszerekkel, új igények kielégítésére alkalmazni Ez nem csupán lehetőség számunkra, hanem kötelesség is. Erre kötelez bennünket az az áldozat, amelyet két évszázad alatt népünk hozott a magyar mérnöki kultúra kifejlesztéséért. Erre köteleznek bennünket neves, köztük világhírű elődeink. És erre kötelez bennünket az is, amit kétszáz éves intézményünk adott az országnak. Az egyetem épülete a XVIII. században a XX. század, minden problémájával együtt...