A Jövő Mérnöke, 1989 (36. évfolyam, 1-31. szám)

1989-03-10 / 6. szám

A MTESZ-ben a mérnökkamarákról (is) tárgyaltak Felbomlás vagy megújulás előtt? DR. TÓTH JÁNOS rögtön a lényeggel kezdte: „A MTESZ munkájának két köz­gyűlés közötti értékelésére sorsfordító időkben kerül sor: a politikai intézményrendszer átalakítása, a gazdasági re­form, az ipari és agrárszer­kezet korszerűsítése és­ sok más nagyon fontos változás napjainkban zajlik. A műsza­ki fejlesztés is népünk sorsát alakító tényező: jelentős mér­tékben ezen áll vagy bukik, hogy nemzetünk túléli-e a válságot, megerősödve lép-e a világ elé, vagy hosszú időre elsüllyed az elmaradottság­ban”. Az idők változásának jele­ként a főtitkár a régi 3T (til­tás, támogatás, tűrés) helyett meghirdetett egy újat: „Javaslom, hogy mai orszá­gos elnökségi ülésünk jelsza­va a TEHETSÉG, TUDÁS ÉS TISZTESSÉG legyen. Ez az, amiben bízhatunk a dogmák, utópiák és hamis próféciák helyett. A szövetség négy év­tizedes történetének kiemel­kedő állomását jelentő mai tanácskozáson mély felelős­ségérzettől vezérelve kötelessé­gemnek tartom kijelenteni: a magyar reálértelmiség képvi­seletében azon erőket kíván­juk egyesíteni, amelyek a nemzet felemelkedésén fára­doznak, azért áldozatokat is hoznak, és hitet tesznek az értelmiségi létből fakadó el­kötelezettség mellett.. Persze, nemcsak ilyen lé­lekhez szóló szép szavak hangzottak el a szóbeli kiegé­szítésben, és különösen nem a szép számú hozzászólásban. Amint ez többé-kevésbé nyíl­tan ki is derült a március 3-i ülésen, nemcsak az ország, de a régi értelemben vett MTESZ léte is kockán forog. Az új egyesülési törvény ugyanis igen nagy csábítás lehet az egyesületeknek, és ez bizony könnyen a MTESZ összezuhanását vagy felbom­lását jelentheti majd a nem is olyan távoli jövőben. Külö­nösen abban az esetben, ha létrejönnek a különböző mér­nökkamarák, amelyek közül (tudomásunk szerint) kettő éppen a napokban alakul meg (gépészek és építőmérnökök szervezik), és több­­tudomány­ágban is folyik a szerveződés. Erről a következőket mond­ta a főtitkár: „A mérnökka­mara kapcsán eddig két, tel­jesen eltérő vélemény alakult ki: egyesek megítélése szerint a tudományos egyesület (MTESZ) a szakmai-etikai ér­­tékérvén­yesítés alapvető bázi­sa, nincs szükség ettől elkülö­nült keret- és intézményrend­szer létrehozására, mert feles­leges párhuzamosságokat okoz. Mások a szövetség megújulá­sának egyik fontos elemét éppen abban látják, hogy pél­dául kamarai formában, új alapokon folyjék a szövetség megváltozott stílusú érdek­­képviseleti munkája. A GTE úgy vélekedik, hogy a kama­rai formát az egyesületi te­vékenységre, tagságra építve a szövetségnek kell kezdemé­nyeznie és létrehoznia. Sze­rintük a MTESZ-t a jövőben éppen ezért a tudományos egyesületek és az érdekkép­viseletet vállaló kamarák szö­vetségének kell tekinteni... Ha létrejönnek az egyesüle­ten, illetve a szövetségen be­lül, akkor társat kell látni ezekben a tömörülésekben, ha a szövetségen kívül alakul­nak meg, akkor legyünk nyi­tottak irányukban”. A főtitkárnak egyébként egyszer sikerült harsány de­rűre is fakasztania az egybe­gyűlteket, ugyanis a „tisztelt országos elnökség” helyett „tisztelt Országgyűlés!” fel­kiáltással fordult a jelenlé­vőkhöz. A bakit meg is ma­gyarázta: a következő ülés­szakon kezdeményezni szeret­nék a műszaki értelmiség parlamenti frakciójának meg­alakulását, és már minden gondolata ekörül forog. A felszólalók a későbbiek során gondoskodtak arról, visszazökkenjen a szövetség mindennapi életébe, de ettől függetlenül jelentős eredmény lenne, ha ez a parlamenti frakció létrejöhetne. Amint­hogy a különböző mérnöki kamarák megalakulása is pozitív lépés — következő számainkban igyekszünk tu­dósítani e régi-új érdekvédel­mi tömörülések megszületésé­ről. —b— Sem II,5,„csak” 12,5 millió forint „Legrosszabb esetben is: néhány évig volt egy vízi telepünk — ingyen...” . Legutóbbi számunkban megírtuk, hogy A MAFC a,ELŐRE MENEKÜL”, és 13,5 millió forintért megvásárolta a Vasas évek óta kihasz­nálatlan vízitelepét a Gubacsi hídnál. HEGYHÁTI JÓZSEF azt is elmondta, hogy ennek a tranz­akciónak semmiféle kihatása nem lesz az egyesület, illetve a szakosztályok működésére, mivel az evezős szakosztály a tel­jes költséget magára vállalta. Most a részletekről kérdezzük FEKETE KÁROLY szakosztályvezetőt, aki „civilben” adjunk­tus, és az oktatási osztály vezetője. — Tulajdonképpen csak egyetlen kérdésem van: ho­gyan lehet manapság 13,5 millió forintot összeszedni? — Ezt az összeget rögtön pontosítani szeretném: nem 13,5, hanem „csak” 12,5 mil­lió forintba kerül a telep. Az Egyetemi értesítőbe sajnálatos módon valóban 13,5 került, de itt van a fejemben az eredeti szerződés, meg lehet nézni: 1989-ben 2 milliót, majd a következő három év­ben 3,5-3,5 milliót kell fizet­nünk, ami összesen 12,5 mil­lió.­­ Akkor módosítom a kér­désem: hogyan lehet manap­ság 12,5 millió forintot össze­szedni? — Erre legszívesebben csak 1992-ben válaszolnék, hiszen akkor kell a legutolsó rész­letet kifizetnünk, és a szerző­dés szerint akkor válunk az ingatlan kezelőivé ... — ...nem tulajdonosává?! — Nem. Mivel ez a telek 1935 óta a magyar állam tu­lajdona, nem lehet elidegení­teni — de azt hiszem, kezd­jük az elején. — Éppen javasolni akar­tam. . — Szóval a mi „Universi­tas” evezőscsoportunk, amely­nek körülbelül felerészben BME-s, illetve ELTE-s hall­gatók a tagjai, 1983 óta „al­bérlő” az ELTE pesterzsébeti vízi telepén, amely egyébként szomszédos ezzel a Vasas-te­leppel. A megállapodás sze­rint ők adták az öltözőt, a fűtést, a világítást, mi pedig a többit: a hajókat, a hajója­vítást, az edzőt, a tanmeden­cét stb. Egészen tavalyig ment is a dolog, de aztán kiderült, hogy a továbbiakban tartha­tatlan a helyzetünk, vagy ab­bahagyjuk az egész evezést, vagy kitalálunk valami más megoldást. — És a megoldás ott volt a szomszédban ... — Ez f­lég kevés lett volna, hiszen pénzünk természetesen ugyanannyi volt, mint a töb­bi MAFC-szakosztálynak, vagyis elég kevés, de időköz­ben összefutottam egy Fejes István nevű régi evezőssel, aki sikeres üzletember. Szó szót követett, majd megálla­podtunk abban, hogy az ő műanyagrészlegüket az újon­nan alakult MAFC Vállalko­zási Iroda égisze alá helyezik, a hasznon pedig bizonyos arányban megosztozunk. Mi­vel ez az összeg már az első időkben is jelentősnek tűnt,­­ megkezdhettem a tárgyaláso­kat a Vasassal. — Akik, gondolom, elsőre harmincmillióra tartották a telep árát... — Először nem is tudták, hogy mit kezdjenek velem, amikor bementem hozzájuk, hogy „jó napot kívánok, meg szeretném venni a vízi tele­püket”, de aztán megkezdőd­tek a tárgyalások. Én eléggé amatőr módon 4X4 milliót ígértem, amibe végül is be­lementek, de aztán két dolog is kiderült: hogy nekem nem lesz ennyi pénzem, másrészt, hogy a Vasasnak ehhez a te­lekhez tulajdonképpen semmi köze, ez a magyar állam tu­lajdona. — És akkor hogy lett az egészből üzlet? — Nagyon sokáig úgy tűnt, hogy sehogy, de aztán egy ügyvéd felvilágosított bennün­ket, hogy az ingatlant ugyan nem vehetjük meg, de lehe­tünk annak új kezelői, ha eb­be a kerületi tanács is bele­megy, a telken lévő létesítmé­nyekért pedig jogosan fizet­hetünk egy méltányos össze­get, mivel azt a Vasas, illet­ve az Ipari Minisztérium épí­tette. — ügyes ... — És teljesen jogszerű. Ez­után már csak arra kellett rábeszélnem a Vasast, hogy ne 16, hanem­ csak 12,5 mil­liót kérjenek a telepért, és máris aláírhattuk a szerző­dést. — Végül is ebből a­­ mű­anyag-vállalkozásból teljes egészében kijön az idei 2 millió és a további 10,5? — Az idei összeg igen, de a továbbiakban még bővíteni kell ezt a vállalkozást, hogy nyugodtan aludhassunk. Az új profil a műanyag evezős­hajók gyártása lesz, és gon­dolkodunk azon is, hogyan lehetne kihasználni azt a te­lepen lévő néhány szobát is. — És mi van akkor, ha minden , erőfeszítés ellenére sem jön össze a pénz? — Akkor föladjuk — illet­ve eladjuk. Mit veszthetünk rajta a befektetett energián kívül? A vállalkozásból eredő pénzt csak ebbe fektethetjük be, és ha azt a szélsőséges variációt vesszük, hogy sem a részletet kifizetni, sem a tele­pet eladni nem tudjuk, és az visszaszáll a Vasasra, akkor is volt egy-két évig egy ki­váló vízitelepünk, ha úgy vesszük, ingyen. De erre az eshetőségre csak akkor gon­dolok, ha éjszaka fölriadok álmomból — egyébként olyan 90 százalékos esélyt adok ma­gunknak, hogy megcsináljuk a dolgot. (Ui.: Ebből a 90 százalék­ból lehet, hogy villámgyorsan 0 százalék lesz, ugyanis lap­zártakor megtudtuk: a XX. Kerületi Tanács belemegy ugyan a kezelőcserébe, de csak akkor, ha az új „tulaj­donos" kifizeti a tanácsnak a feltehetően több millió forin­tos telekárat! Mivel a „kérés” valószínűleg nem jogsértő, vi­szont az evezősszakosztálynak erre a célra természetesen nincsenek milliói, a tárgyalá­sok egyelőre megszakadtak...) — Bogdán ~ Te is lehetsz partizán! Olvasom az újságban, hogy „A MAGYAR EL­LENÁLLOK, ANTIFA­SISZTÁK SZÖVETSÉGE A SZERVEZET TEVÉKENY­SÉGÉNEK MEGÚJÍTÁSÁ­VAL PÁRHUZAMOSAN BŐVÍTENI SZERETNÉ TAGJAINAK SORÁt, ÉS EHHEZ A POLITIKAI BI­ZOTTSÁG ÁLLÁSFOGLA­lását kéri...” Nagyszerű! A volt Parti­­zánszövetség egyszer már elérte, hogy az így vagy úgy megfelelőnek minősí­tett emberekkel megsokszo­rozza tagságát, és most is­mét növekedni akar? De kivel szeretné kibővíteni tagjainak sorát, ha az el­múlt 45 évben nem jelent­kezett a jelenleginél is több partizán és antifa­siszta: azokkal, akik ugyan nyilaskeresztes párttagok voltak, de lelkükben meg­maradtak ellenállóknak, vagy azokkal, akik 1949- ben, 51-ben, esetleg 56-ban léptek fel keményen a fa­sizmus ellen? A hatvanas­hetvenes években már tényleg elég kevés parti­zánt fedeztek fel az Észa­ki-középhegységben, és az elmúlt tíz év sem kedve­zett igazából a régi-új har­costársak felbukkanásának — miből gondolják, hogy 1989-ben emberek százai fogják magukat leleplezni, mint rendíthetetlen antifa­sisztát? Vagy a felvételhez elég lesz annyi is, hogy va­lakinek a nagyapja 45-ben látott egy igazi hús-vér partizánt, ő maga pedig bi­zonyíthatóan fegyvert fo­gott volna, ha egy kicsit korábban születik? Izgatottan várom a Poli­tikai Bizottság állásfogla­lását ... —bz— Egyetemek kontra tanácsok Szálloda az egyetemváros szélén? Szokásos év eleji sajtótájé­koztatójára invitálta szerkesz­tőségünket a XI. Kerületi Ta­nács, ahol az elmúlt év mun­kájáról, az idei esztendő ter­veiről számoltak be. BAKOS LÁSZLÓ általános elnökhe­lyettes szerint a tavalyi év célkitűzéseit nagyrészt teljesí­tették, az alapfunkciók ellá­tásán kívül egy-egy óvodát és iskolát adtak át Gazdagréten, felépítettek egy ABC-áruházat Kelenföldön, megnyitották az albertfalvi piacot és elkészült a Kondorosi úti uszoda is. Az eredmények ellenére, a romló gazdasági helyzet a tanácsi gazdálkodást sem hagyja érin­tetlenül, az alapfunkciók ellá­tása is egyre nehezebb, való­san csak a szinten tartást le­het kitűzni. Az idei év ferjesz­­téseire két változat készült, annak függvényében, hogy az üzemeltetési költségekhez mennyi forrást csoportosíta­nak át. Az egyik változat 270, a másik 295 millió forintot szán fejlesztésekre. A tanács, hogy gazdálko­dásához elegendő pénz álljon rendelkezésére, egy­re többször kényszerül ar­ra, hogy ingatlanait érté­kesítse, ezzel teremtve elő pótlólagos forrásokat. És itt jutottunk el ahhoz a ponthoz, ami egyete­münket közvetlenül is érinti, a lágymányosi terület körüli vitákhoz. Pontosabban két olyan beruházásról van szó, ami egyetemünk érdekeit sérti. Az első a lágymányosi közúti híd ,amihez persze a kerületi tanácsnak nincs sok köze. Kétségtelen, hogy új közúti hídra szüksége van a fővá­rosnak, hiszen Duna-hídjaink katasztrofálisan túlterheltek, s különösen igaz ez a Petőfi hídra. A jelenlegi tervezés alapján a híd megépítésével, illetve az egyik leágazó út el­készítésével az egyetemi sporttelep há­rom teniszpályával lesz szegényebb. Egyelőre azon­ban nem,fenyegeti veszély a létesítményeket, ugyanis a sajtótájékoztatón azt is elmondták, hogy az idei évre ütemezett 500 millió forintnak csak a tizede áll rendelkezésre, ami csak a ter­vezési, mérési és bizonyos előkészületi munkákra ele­gendő. A másik — esetleges — be­ruházás kérdése sokkal ké­nyesebb. Lassan már egy egész dossziét tölt meg az a levelezés, amit az ELTE és a BME vezetői folytatnak a Fő­városi, illetve a kerületi ta­náccsal, egy tervezett szálloda ügyében. A kerületi tanács ugyanis hajlandóságot mutat arra, hogy a beépítetlen lágy­mányosi terület Petőfi híd budai hídfőjénél levő ré­szét luxusszálloda építésé­re értékesítse. A bökkenő csupán ott van, hogy egy 1972-es kormányhatározat ezt a területet egyértel­műen az egyetemek beru­házási céljaira jelölte ki, felvázolva egy olyan egyete­mi város képét, ahol az okta­tási épületek mellett kulturá­lis és sportlétesítmények is helyet kapnak. A gazdasági növekedés optimizmusával át­hatott ’70-es években, a ter­vek kivitelezhetőknek tűntek, aztán a romló mutatókkal arányos ütemben került egyre messzebb a megvalósítás le­hetősége. Bizonyítékul elég, ha az ELTE TTK új bázisának építésére utalunk, ami sok hasonlóságot mutat a Luca székének készítéséhez. Annak ellenére, hogy az egyetemek, illetve az oktatási tárca nem tudták megvalósí­tani a szárnyaló elképzelése­ket, a tanács jó másfél évti­zeden keresztül nem mutatott különösebb érdeklődést a jó­részt parlagon levő terület iránt. A romló gazdasági hely­zet azonban nemcsak az egye­temeket, de a tanácsokat is sújtja, így természetes, hogy források után néznek, s szá­mukra kecsegtető lehetőséget jelent az ingatlanok értékesí­tése. Ráadásul ebben a konk­rét esetben, még népgazdasá­gi érdekre is hivatkozhatnak, hiszen az idegenforgalom fej­lesztése kiemelt terület, ami­nek szerves része a szállodai­­ férőhelyek számának bővítése. Az érvelés különös nyomaté­­kot fog kapni, akkor, ha a vi­lágkiállítás mellett végleg el­kötelezzük magunkat, és­­ a rendezés jogát is megkapjuk. A magasabb érdekre hivat­kozás — egyébként jól is­mert — „szent ügye” mellett, persze kézzel fogható, földi szempontok is vannak, hiszen a rossznyelvek szerint körül­belül 100 millió forintot ka­­szírozhatna a tanács az ingat­lanrész eladásából. Súlyos érdekek ütköznek tehát, ami azonban pozitívumként könyvel­hető el, hogy a korábbi évek sumák, az érintettek nélkül megho­zott döntéseivel szemben, most mindkét fél a porondon vívja a küzdelmét, saját érdekeik figyelembevé­telével. Ami félő, hogy a kap­kodó, tűzoltómunkaszerű szem­léletben a rövid távú érdekek oltárán áldozzák fel az egye­temi város jövőjét. Az ügyre — véleményem szerint — egyébként jellem­ző, hogy a tanácsiak még a népgazdasági érdekre való hi­vatkozással sem érzik elég erősnek az érveiket, ezért kü­lönböző jogi csűrés-csavarás­­hoz is folyamodnak. A za­­vartságot mutatja, hogy a Fő­városi, illetve a helyi tanács más-más érvek alapján látja biztosítottnak a rendelkezés jogát a terület egy része fe­lett. Budapest Főváros Taná­csa szerint az egyetemek ré­szére kijelölt terület térrajza nem foglalja magában a Goldmann György tér szállo­da céljára hasznosítható ré­szét. Ezzel szemben a kerületi tanács azzal érvel, hogy az egyetemek nem kezdeményez­ték az érintett részre a terü­letfelhasználási engedély ki­adását. Ez utóbbi állításban van igazság, amit az egyete­mek is elismernek, viszont úgy vélik, hogy adminisztrá­ciós hiba miatt „bűnhődné­nek” csupán. A Fővárosi Ta­nács állítását azzal az okirat­tal tudnánk cáfolni, amit 1981-ben, a Műber és a Közti készített az egyetemváros részletes rendezési tervéről, amit egyébként mind a fővá­ros, mind a kerület műszaki osztályai előzetesen jóváhagy­tak. A terv pontosan rögzíti a területhatárokat, ami északi oldalról egyértelműen az Iri­nyi utca. Az igazsághoz tartozik — bár ez csak az én vélemé­nyem —, hogy az egyetemek nemcsak azért nem kezdemé­nyezték a területfelhasználá­si engedély kiadását a vita­tott részre, mert forrás hiá­nyában nemigen tudtak vol­na mit kezdeni a területtel, hanem azért sem, mert annak jórészét jelenleg is a BKV használja kocsifordítóként, s aminek megbolygatását nem látták kivitelezhetőnek. Annak bizonyítására, hogy az egyetemek részéről nem­csak egyszerű obstrukcióról van szó, megemlíthetjük, hogy az ELTE és a BME mű­szaki gazdasági főigazga­tói kompromisszumos ja­vaslattal is éltek a taná­csok felé. Elképzelésük szerint olyan alacsonyabb komfortfokozatú szálloda(ok) építése lenne célszerű, ami két funkciót látna el. Az idegenforgalmi főszezonban, illetve az esetle­ges világkiállítás hat hónapja alatt kereskedelmi értékesíté­­sű lenne, míg az ezen túli időkben az egyetemek kollé­giumi férőhelyeit növelné. Ezek a létesítmények szerve­sen illeszkednének az egye­temvárosba, ami reményeink szerint azért elkészül majd a távlatokban. Az ügyben megkerestük KEREKES GYÖRGY kerületi főépítészt is, aki szerint az egész kérdés túlbonyolított, és nem igazából érti, illetve fo­gadja el az egyetemek ellen­állását. Véleménye szerint nem a jogi kérdéseken kell rá­gódni, hanem azon, hogy az egyetemek belátható időn belül nem tudnak mit kezdeni a vitatott te­rülettel, márpedig az értékes ingat­lant vétel lenne kihasználat­lanul hagyni. Egyébként sem érti, hogy az egyetemek miért tekintik összeférhetetlennek a szálloda és az egyetemváros szomszédságát. Nagyvárosok­ban elkerülhetetlen, hogy kü­lönböző funkciójú létesítmé­nyek egymás mellett „élje­nek”. (Lásd a vári kollégium eltávolítását a Hilton miatt, lásd a Kruspér utcai veszeke­déseket a lakókkal, lásd az új Vár ügyét. ( A szerk.) Ami a konkrétumokat ille­ti — elmondta —, hogy a vi­tatott terület valóban szere­pel a között a 10 helyszín kö­zött, amit szállodaépítés cél­jára lehetségesnek tartanak, s amit a fővárosi területfel­használási koordinációs bi­zottság is jóváhagyott. Most már csak tőkeerős vállalkozó kerestetik, aki fantáziát lát a lágymányosi szálloda megépí­tésében. Ha lesz ilyen, akkor pályázatot írnak ki, ami vi­szont szigorú követelménye­ket támaszt majd a tekintet­ben, hogy a szálloda szerve­sen illeszkedjék mindkét ol­dali egyetemi környezetébe, előre megszabva, hogy hány szintes, mekkora nagyságú lehet az épület. Március elején ezeket az in­formációkat tudtuk beszerez­ni. Ha újabb fejlemények történnek az ügyben, termé­szetesen tájékoztatjuk olva­sóinkat. hajnal !

Next