A Jövő Mérnöke, 1993 (40. évfolyam, 1-34. szám)
1993-04-01 / 11. szám
Szopogassa nyugodtan a cukorkáját, Mr./Miss Néző!!! Immár közös mitológiánk része ez a cukorka, mióta láttuk, hogy az „R" klub éjszakai szobaszínházának ablakán Balkay Géza kiköpte. Azaz Ed, vagyis Eddy, ahogyan őt Orton darabjában hívták... Emlékezetes találkozás volt: a férfi meglátta, ahogyan húga, Kath (életrekeltője Pap Vera volt) megkívánta, mohón kicsomagolta, s mintegy pótcselekvésként, konfliktusait elhessegetni kívánván magától, bekapta. Megszállott igyekezettel próbált kicsikarni valami élvezetet, életmentő élvezetet abból a kis savanyúcukorból. Ed pedig, csücsörítő, néma kérésére megkapta a maga szükséges dózisát. Eztán következett a már említett mozzanat: a feszültségek levezetése után IGAZÁN kiköpte, az IGAZI ablakon, az „R” klub IGAZI ablakán át valahová a London környéki szemétdombra. 1957-ből 1993-ba. Amikor pedig az előadás végén a „hősnő” már „megkapta, amit akart” — ismét a cukorkában talált „társra”. Saját diadalát (?) élvező, átszellemült mosolya mindannyiunkat hazakísért... Ugye, Ön is szokott cukorkát szopogatni, Mister/Miss Néző??? Nehéz bármit is írni egy olyan darabról, amely végig és következetesen nem minősít, nem viszonyít senkihez és semmihez. Megfigyel, tehát az előadás tárgyilagos. A szereplők mint állatkerti állatok mozognak a térben. Ön, Mister/Miss Néző megfigyeli őket, s megállapítja, hogy mindegyikük saját rendje és értékrendje szerint próbál élni, túlélni... Ön pedig, mindössze 2-3 méternyire a színpadi eseményektől, kénytelen átélni saját passzivitását. Ön az, aki értékel és minősít. A premier egy jellegzetes nézői reakciója volt az első sorból (!) félhangosan hallatszó mondat: „Nézd, a mocsok, hogy mosolyog!” Egy férfiú kommentálta így Sloane (Ternyák Zoltán) egyik simulékony „beilleszkedési kísérletét”. És a nézőtéri kommentárok, ha nem is ilyen hangerővel, de egyre szaporodtak, főleg a második részben. Kultúránkban annyira benne van az ítéletmondás kényszere, hogy az élet (Anglia: 1957, Budapest: 1993) tényéről nem is tudunk másképp tudomást venni. Kőváry Kati az előadás rendezőjeként objektív tud maradni, ám Önről, Mister/Miss Néző, még neki is vannak illúziói. Például az, hogy Ön meg fogja sajnálni a magatehetetlen és vak öregembert (Tándor Lajos alakításában), főleg, mert szinte gyermekei szeme láttára gyilkolják meg. Sajnos, a színész is megszánja a figurát. Emberi érzésekkel ruházza fel, így elpuhítja az összképet... Például, amikor — mintegy önvédelemből — a kezében lévő kenyérvágó késsel megsebzi Sloant, szinte zavarba jövünk. Sajnálatunk és együttérzésünk a dráma „jóvoltából” nem tart sokáig. A kezdeti megingás után felismerjük az ő piszkos indítékait is, s szinte cinkosként „vonódunk be” a többi szereplő játszmáiba. Persze, ezek a játszmák közösek, lényeg a túlélés, s az ehhez szükséges minimális örömérzet megszerzése. Sloan, mint Ön is, kedves Uram/Asszonyom, s mint mindenki, az életéért fut. Miközben az irháját menti, hisz az öreg felismerte, s azonosította, mint egy korábbi gyilkosság elkövetőjét, csak mintegy mellékesen próbál életének „minőségén” javítani, kerül, amibe kerül. Ha újabb emberéletbe, akkor azon az áron is. Kath élete — negyven egynéhány évesen — a férfi hiánya miatt élhetetlen. Eszközökben ő már nem válogathat: áttetsző nejlonblúza, mindig rossz helyre tévedő keze gyors kielégülésekhez, s az apja holtteste fölött hosszútávú, ám kompromisszumos megoldáshoz juttató. (A poént azért nem árulhatjuk el, hátha az olvasók közül néhányan szeretnének Mister/Miss Néző szerepébe belebújni, s eljönni az „R” klubba valamelyik áprilisi éjszakán). Balkay Géza „szemérmesen megírt” figurát kapott. Ám ne feledjük el, hogy a darab megírása idején, 1957-ben még nem volt szokásban az azonos neműek közötti, no nem szerelem, no nem vonzódás, hanem a szexuális üzletkötés olyan nyílt, színpadi néven nevezése, mint manapság... Ed sikeres üzletember, korunk hőse, ura érzelmeinek. Vagy legalább is kiválóan őrzi a látszatot. Ebben felnézhetünk rá, hisz a darab során ő az egyetlen, aki nem válik kiszolgáltatottá. S megkapja, amit akar. Akit... Ha Önnek nincs gusztusa mindehhez, ne feledje: „Nem a kézben olvad”! A színház tökéletesen biztonságos! A taszító szereplőkben ráismerhetünk a szomszédunkra, a másik emberre — de nem magunkra, hisz a „gonoszokkal” nem azonosulunk. Ha viszont a színház vállalja, hogy közvetlen közelben, szinte a „szánkban” játszik, akkor tényleg veszélyben vagyunk, mert „korunk cukorkája” éppen a „szájban olvad”... No, kedves Mister/Miss Néző, még most sem borzong? Nyissa ki az ablakot, s köpje ki gyorsan, ami a szájában van...árt 1993. ÁPRILIS 1.