A Jövő Mérnöke, 1993 (40. évfolyam, 1-34. szám)

1993-04-01 / 11. szám

Szopogassa nyugodtan a cukorkáját, Mr./Miss Néző!!! Immár közös mitológiánk része ez a cukorka, mióta láttuk, hogy az „R" klub éjszakai szobaszínházának ablakán Balkay Géza kiköpte. Azaz Ed, vagyis Eddy, ahogyan őt Orton darabjában hívták... Emlékezetes találkozás volt: a férfi meglátta, ahogyan húga, Kath (életrekeltője Pap Vera volt) megkívánta, mohón kicsomagolta, s mintegy pótcselekvésként, konfliktusait elhessegetni kívánván magától, bekapta. Megszállott igyekezettel próbált kicsikarni valami élvezetet, életmentő élvezetet abból a kis savanyúcukorból. Ed pedig, csücsörítő, néma kérésére megkapta a maga szükséges dózisát. Eztán következett a már említett mozza­nat: a feszültségek levezetése után IGA­ZÁN kiköpte, az IGAZI ablakon, az „R” klub IGAZI ablakán át valahová a Lon­don környéki szemétdombra. 1957-ből 1993-ba. Amikor pedig az előadás végén a „hősnő” már „megkapta, amit akart” — ismét a cukorkában talált „társra”. Saját dia­dalát (?) élvező, átszellemült mosolya mind­annyiunkat hazakísért... Ugye, Ön is szokott cukorkát szopogatni, Mister/Miss Néző??? Nehéz bármit is írni egy olyan darabról, amely végig és követke­zetesen nem minősít, nem viszo­nyít senkihez és semmihez. Megfi­gyel, tehát az előadás tárgyilagos. A szereplők mint állatkerti állatok mozognak a térben. Ön, Mis­ter/Miss Néző megfigyeli őket, s megállapítja, hogy mindegyikük saját rendje és értékrendje szerint próbál élni, túlélni... Ön pedig, mindössze 2-3 méternyire a szín­padi eseményektől, kénytelen át­élni saját passzivitását. Ön az, aki értékel és minősít. A premier egy jellegzetes nézői reakciója volt az első sorból (!) félhangosan hallat­szó mondat: „Nézd, a mocsok, hogy mosolyog!” Egy férfiú kom­mentálta így Sloane (Ternyák Zoltán) egyik simulékony „beil­leszkedési kísérletét”. És a néző­téri kommentárok, ha nem is ilyen hangerővel, de egyre szaporodtak, főleg a második részben. Kultúránkban annyira benne van az ítéletmondás kény­szere, hogy az élet (Anglia: 1957, Buda­pest: 1993) tényéről nem is tudunk más­képp tudomást venni. Kőváry Kati az előadás rendezőjeként objektív tud maradni, ám Önről, Mis­ter/Miss Néző, még neki is vannak illúziói. Például az, hogy Ön meg fogja sajnálni a magatehetetlen és vak öregembert (Tán­­dor Lajos alakításában), főleg, mert szinte gyermekei szeme láttára gyilkolják meg. Sajnos, a színész is megszánja a figurát. Emberi érzésekkel ruházza fel, így elpuhít­ja az összképet... Például, amikor — mint­egy önvédelemből — a kezében lévő ke­nyérvágó késsel megsebzi Sloant, szinte zavarba jövünk. Sajnálatunk és együtt­érzésünk a dráma „jóvoltából” nem tart sokáig. A kezdeti megingás után felismer­jük az ő piszkos indítékait is, s szinte cin­kosként „vonódunk be” a többi szereplő játszmáiba. Persze, ezek a játszmák közösek, lényeg a túlélés, s az ehhez szükséges minimális örömérzet megszerzése. Sloan, mint Ön is, kedves Uram/Asszonyom, s mint min­denki, az életéért fut. Miközben az irháját menti, hisz az öreg felismerte, s azonosí­totta, mint egy korábbi gyilkosság elköve­tőjét, csak mintegy mellékesen próbál éle­tének „minőségén” javítani, kerül, amibe kerül. Ha újabb emberéletbe, akkor azon az áron is. Kath élete — negyven egyné­hány évesen — a férfi hiánya miatt élhe­tetlen. Eszközökben ő már nem válogat­hat: áttetsző nejlonblúza, mindig rossz helyre tévedő keze gyors kielégülésekhez, s az apja holtteste fölött hosszútávú, ám kompromisszumos megoldáshoz juttató. (A poént azért nem árulhatjuk el, hátha az olvasók közül néhányan szeretnének Mister/Miss Néző szerepébe belebújni, s eljönni az „R” klubba valamelyik áprilisi éj­szakán). Balkay Géza „szemérmesen megírt” figurát kapott. Ám ne fe­ledjük el, hogy a darab megírása idején, 1957-ben még nem volt szokásban az azonos neműek kö­zötti, no nem szerelem, no nem vonzódás, hanem a szexuális üz­letkötés olyan nyílt, színpadi né­ven nevezése, mint manapság... Ed sikeres üzletember, korunk hőse, ura érzelmeinek. Vagy leg­alább is kiválóan őrzi a látszatot. Ebben felnézhetünk rá, hisz a da­rab során ő az egyetlen, aki nem válik kiszolgáltatottá. S megkapja, amit akar. Akit... Ha Önnek nincs gusztusa mindehhez, ne feledje: „Nem a kézben olvad”! A színház tökéle­tesen biztonságos! A taszító sze­replőkben ráismerhetünk a szom­szédunkra, a másik emberre — de nem magunkra, hisz a „gonoszokkal” nem azo­nosulunk. Ha viszont a színház vállalja, hogy közvetlen közelben, szinte a „szánk­ban” játszik, akkor tényleg veszélyben va­gyunk, mert „korunk cukorkája” éppen a „szájban olvad”... No, kedves Mister/Miss Néző, még most sem borzong? Nyissa ki az ablakot, s köpje ki gyorsan, ami a szájában van...­­árt 1993. ÁPRILIS 1.

Next