Kalauz, 1857. július-december (1. évfolyam, 1-26. szám)
1857-10-31 / 18. szám
274 közt, s megmérhetlen téren és számban örök ifjúságnak örvendjen. Az ember azonban azt, mit Isten kegyelméből fáradsága nélkül ajándékban nyert, nem tudta kellően megbecsülni. Az ősi paradicsomból száműzve, méltó bünhödéseül halandóságra kárhoztatva, további lakhelyéül a föld rendeltetett számára. De hogy az ember még itt se veszhessen el tehetetlenül, két hatalmas fegyvert adott neki a gondviselés, az önfenntartás ösztönét és az észt, ez isteni szikrát, mely képessé teszi a halandót értelmes munka és kitűnő szorgalom által az elvesztett paradicsom képét visszavarázsolni a földre. S hol a föld annyi évezered után is a paradicsom kertjének alakját nem nyeré, hanem még mindig ősi természetes vadságában,vagy félmiveltségben sínlik, ott az egyedül az ember vétke.“ Még folyvást csengtek az ősapa kenetteljes szavai fülemben, még mindig gyönyörködteték a paradicsom elragadó szépségei képzeletemet, midőn ábrándjaimból felébredve a tündérálom szétfoszlott, a bibliai szép őskert helyett körnlévi paraj, maszlag és vadbodza terült el, mint azt Magyarország legnagyobb részében mai napig a házak körül szemlélhetni, gúnyos ellentétben a paradicsom fogalmával. De habár a mosolygó álomkép eltűnt, mégis kiirthatlanul megmaradt képzeletemben az igéző kert, s szívemben a mély értelmű összózat. S e benyomás többé soha el nem törlődött. A zsenge korból elkísért az élet minden szakaszain át a mai napig. Gyermekéveimben az elveszett paradicsom nyomait kerestem: s érett koromban azt kutattam, mi gátolhatja az embereket, hogy boldogok lenni igyekezzenek, s hogy azok, kik a földnek birtokában vannak, kietlen lakhelyeiket a kényelem és jóllét tanyáivá, virító kertekké alakítsák ? Keseregve ismertem meg az akadályokat, mik századokon át lehetetlenné tették, hogy valamint más országokban, úgy hazánkban is a föld az embernek paradicsomul szolgálhasson. A szolgaság, mely a tömeget az úrtól megkülönböztető, a földhöz is tapadt, mely a tömeg kezében volt; s e viszony mostohaságát minden föld megsinté, mert a rab, mely saját földén idegen, és saját verítékének gyümölcsét másokkal megosztani kénytelen volt, nem érzett magában ösztönt, gondot fordítani ura birtokának megmunkálására. Századok kivántattak reá, hogy államok és országok, nemzetek és társadalmak azon öntudatra eljussanak, hogy országok csak úgy virulhatnak, s értelmes munka és szorgalom csak akkor gyümölcsözhetnek kellően, ha bennük mind az ember, mind a föld szabad. A magyar fajta természet kitűnő értelmi tehetséggel, egészséges vetőszerkezettel áldotta meg. Valamint a hazaszeretet legyőzhetlenné téve a nemes indulatot, melylyel törvényeihez, midőn terhesek voltak is, ragaszkodott, hogy a kornak szelleme és igényei iránt mindig fogékony volt. Hazánk mezőgazdasági hátramaradása alapokainak, s az orvoslás módjának ismeretére eljutva, alig egy évtizedig tartó tusónkba került, hogy a nemzet minden osztályai belássák, miszerint hazánk felvirulásának legnagyobb korlátai a robot a dézma, a közlegelő és a földek szétszórtsága. S mielőtt e gátokat békésen, habár lassabban, de kevésbé érezhető káros rögtönzéssel elháríthattuk vona, azokat egy váratlan országos vihar egyszerre és rögtönözve részint végkép elseperte, mint a robotot és dézmát, részint útba igazította, mint a legelő-elkülönzést és tagosítást. A robot és dézma megszűnése a volt jobbágyot erejének s idejének teljes urává tette, a birtokos fejéről százados szemrehányás vádját hábita el, s a nemzetegységet az ellenséges izgatás és összeütközés legnagyobb veszélyétől óvta meg, de nem kevesebb fontosságú teendőket hagyott maga után, melyek még elintézve nincsenek. Vajmi sürgős például a szőlőmivelési és pincegazdasági ipar országos emelése tekintetéből még a bordézma méltányos megváltása módjának és kérdésének mielőbbi határozott elintézése; — igazságos továbbá, s a köz és magánjóllét igazolhatlan csorbítása nélkül el nem halasztható feladása az államnak. Magyarországban mielőbb