Kalligram, 1996 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1996-11-01 / 11. szám

fenekét. Nagy nehezen legyűrte magában a feltüremkedő vágyat, letette a lepedőre a tányérkát a csészével, s óvatosan a tükörbe pillantott. Megigaz­gatta zilált hajfürtjeit, s közel hajolva végigsimított az állán. Bosszantóan borostás volt. S mivelhogy Liza még mindig egyenletesen szuszogott, két karját oldalt felemelve, megfeszítette az izmait. A többévi kőművesmunka nemcsak ház-, de testépítő programnak is bizonyult. Eldurvult tenyerén néhány másodpercig az izzó parazsat is képes volt már elviselni. (És ha arra gondolt, hogy valamikor az egyetemre készült, hogy az anyja jogászt akart belőle faragni...) El kellett ismernie, hogy tényleg nem egy alain delon, akinek a kezéből kockacukrot esznek a nők, de úgy találta: ha nő lenne, megakadna a tekintete egy ilyen fickón. A tükör felső sarkába fénykép volt tűzve: a felesége és az anyósa moso­lyogtak le rá, a szokásos pózban: az anya elöl egy széken, a lánya a háta mögött állva, keze gyöngéden az anya vállára helyezve. Szinte minden közös fényképükön ilyen felállásban vannak. És csak ők ketten. Mert Liza nem ismerte az apját. Az öregasszony - ha tudta is, hogy kicsoda - soha nem beszélt róla. „Hát persze - mondta gúnyosan az anyja egyik hajdani veszekedésük alkalmával -, ha az ember megeszik egy tányér paszulyt, honnan tudhatná, hogy melyik szemtől szelet?!" Az öregasszony arcán kétfelől hangsúlyozottan mély, fekete ráncok húzódtak, melyek egyaránt lehettek a folytonos művi mosolytól, a cigarettától meg a zaklatott életvi­teltől. A szakadékszerű ráncok minduntalan magukra vonták a figyelmét, szinte kiordítottak a képből: ide nézz, nincs nálunk fontosabb vonás ezen az arcon! A mi ölünk rejti a legsötétebb titkokat, belénk temették a múltat és ültették a jövőt! A felesége arca fiatalosan gömbölyű volt és ápolt, a mosolya romlatlan, természetes, a tekintete tiszta és sugárzó. És mégis: tagadhatatlanul egyek voltak. Anya és lánya. A folyadékok mindig felve­szik az edény alakját. Liza valamit nyöszörgött álmában, aztán felsóhajtott és kinyitotta a szemét. „Te vagy az?" - mondta rekedt hangon. „Miért, kire vártál?" - válaszolta bosszankodva, de úgy, hogy bármikor tréfára lehessen fogni a dolgot. Liza kacéran mosolyogva vállat vont: „Hát, találd ki!" Azzal be­lekortyolt a kávéjába. „Keserű... - görbült le a szája -, még cukrot kérek bele!" - A jövő szombaton esküvőre megyünk! Visszük a gyerekeket is! - szólt vissza a konyhából. - Remek! - tapsolt Liza. - Végre egyet mulatunk... És táncolunk is. - Nem azt mondtam, hogy lakodalomba! Esküvőre! A templomba... - De hát...?! Kinek az esküvője lesz? - Az öcsémé. Meghívót is küldött. Liza arcáról odalett az öröm. Felkönyökölt az ágyban és lesütött szemmel kavargatni kezdte a kávéját. 8 Lakatos Mihály

Next