Kalligram, 1998 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1998-05-01 / 5. szám

78 adhat. A kései feudalizmus sajátosan magyar valóságának legalább olyan értékes kincsei ezek, mint a középkori birtokadományozásokról készült oklevelek: megis­merésük révén a teljes társadalmi valóság panorámájára nyílik kilátás. A vajkai érseki szék sokáig hányódó levéltári dokumentumai a maguk kézírásos közvetlen­ségével gazdálkodói „életművek" kiteljesedéséről vagy hanyatlásáról, családok fényes felemelkedéséről vagy magvaszakadtának következtében történt eltűnésé­ről, keserves munkával szerzett vagyonok foggal-körömmel történő megtartásáról, vagy nemtelen eszközök révén történő könyörtelen birtokszerző ügyeskedésekről, kiszolgáltatottságról és szívós munkáról, reményteljes fiatalok és magatehetetlen öregek földdel-vízzel vívott küzdelméről szólnak. Vagyis az életről, amit magukkal ragadnak az eltűnő századok, s csupán annyi marad belőle, amennyit a történel­mi leltárkönyvek az utókor számára megőriznek. Idők múltán - szerencsés esetek­ben - általuk válik rekonstruálhatóvá az élet minőségének mindazon részlete, amit tanulságként, s talán példaként is érdemes a mindenkori utókor figyelmébe ajánlani. „Az egyházi nemesség intézményének eredete a középkorba nyúlik vissza" - írja Kocsis Aranka a forrásgyűjteményéhez csatolt bevezető tanulmányában. A főpapok a világi főurakhoz hasonlóan birtokaik védelmére saját katonaságot tarthattak, ezek szolgálatát béke és háború esetén egyaránt igénybe vehették. A fegyveres szolgálatra jelentkezőket birtokaikra telepíthették, vagy birtokot, örök használatra szóló telket, prediumot adományozhattak nekik. Szolgálataik fejében kiváltságokban - elsősorban adómentességben - részesültek, prediális nemessé avatták őket, amely nemesség ugyan kisebb jog volt az országos nemességnél, de mindenképpen egyféle kiválasztottságot jelentett. A prediális nemesek közösségei önkormányzatokat, úgynevezett székeket alkottak, amelyek a XV. században fejlődtek ki, s amelyek igazságszolgáltatási és igazgatási feladatokat láttak el. A mohácsi vész előtt szinte mindegyik püspöknek és káptalannak voltak nemesei, a székek többsége azonban a török pusztítás következtében nem élte meg a XVIII. századot. A XIX. század elején mindössze öt főpapnak, a zágrábi és a győri püspöknek, a győri székeskáptalannak, a pannonhalmi főapátnak és az esztergo­mi érseknek voltak prediális nemesei. A vajkai az esztergomi érsek birtokain működő négy szék egyike volt, területéhez tartozott Vajka mezőváros és hat falu: Doborgaz, Keszölcés, Bacsfa, Pinke­, Mórockarcsa és Kisalbár (valamint Szent­­györgyúr, Bense, Péterfa, Dohafa puszta és néhány nemesi telek, curia Püspöki mezővárosban). A vajkai érseki szék - amely a dokumentumok tanúsága szerint az 1840-es években hagyta abba gyakorlati tevékenységét - történelmének utolsó százötven évében területe tekintetében változatlan maradt. Az Oláh Miklós érsek­sége idején készült összeírásból kiderül, hogy 1550-1554 között a vajkai szék fizette a legtöbb hadipénzt az érsek kasszájába, összesen 69 forintot. Gazdagsága azonban a XVIII. század második felétől folyamatosan hanyatlott. A szék területe megye volt a megyén belül, valódi önkormányzattal rendelkezett, önállóságát és közigazgatási függetlenségét a pecsét és a zászló jelképezte. Élén az érsek által kinevezett nádor állt, akinek tisztsége a vármegye főispánjáéval azonos szinten állt - a bírói hatalom és a törvénygyakorlási jog egyszemélyes megtestesítője volt (emellett a katonaállítás és az adózás rendjét is meghatározta). A szokásjog szerint az érseki (prediális) nemest egyedül földesura, az érsek adóztathatta meg, ám az úgynevezett hadiadót csak békében kellett fizetni, háború esetén kötelező volt a katonai szolgálat. A XVIII-XIX. században azonban ezt a feladatot is az úgyneve­ Mák Ferenc

Next